- Elég jó időnk van, nem gondolod? Vajon Eclipse milyen feladatot fog ma ránk tukmálni? –kérdezte Leone a hivatal felé menet. „Őszinte örömmel” tölt el, hogy ilyen boldog. Naná hogy az! Tegnap rám hagyta a jelentés teljes megfogalmazását! Éjfél előtt pár nyomorult perccel végeztem vele. Ahhoz képest, hogy már fél kilenckor otthon voltunk. –Mi a gond hugica?

- Á, semmi. Csak szemét dolog volt tőled, hogy rám hagytad az egész nagy kalap… tollpihe megfogalmazását. Jól esett, ugye tudod?

- Ha ennyire élvezted, akkor máskor is te fogod megcsinálni. –mosolyodott el kedveskedve Leone

- Hogyne! Majd ha Eclipse pincérnő, vagy sztriptíz-táncos lesz! –mondtam viszonozva a kedves gesztust.

- Az utóbbit el tudnám viselni. Gyakran járnék hozzá… –álmodozott bátyám

- Hülye. –nyugtáztam az idétlen és perverz megnyilvánulását.

Beléptünk a hivatalba, ismét ugyan az a fényáradat fogadott minket, mind a legelső nap. Hunyorogva pillantottam körbe, a portánál ezúttal Liquide és Bonita posztolt. Amikor eléjük értünk, kedves mosollyal üdvözöltek bennünket, és mi is őket. Tovább haladtunk föl a lépcsőn, végig a folyosón, amikor eszembe jutott valami. Vagy is… nem egészen eszembe…

- Leone! Légyszí várj meg.

- Hova a rákba akarsz menni? –kérdezte értetlenül, mély sóhajjal és égre emelt tekintettel nyugtáztam ezt a lagymatag érdeklődést irántam.

- A mosdóba szeretnék eljutni. –adtam a választ nagy kegyesen –Úgyhogy légy szíves, és posztolj egy kicsit az ajtó mellett.

- Mi az, havi bajod van?! –tette föl az egyik legidegesítőbb kérdést. Szerintem ez az egyetlen olyan téma, amit a nők nem szívesen feszegetnek.

- Képzeld, nem! Egyszerűen csak vécére kell mennem. Ennyi. –morogtam Leone felé, és éreztem, hogy pír kezdi színezni az arcomat.

- Jól van, menj megvárlak. De ugye csak… ööö… pisilni kell? –kérdezte. Fülig vörösödve, szikrázó tekintettel néztem rá, mire védekezően felemelte a kezeit. Azonnal elindultam a közelben lévő illemhelység felé. Leonet az ajtóba állítottam strázsálni, én pedig beléptem…

- Na végre! Már azt hittem beszorultál. –hallottam bátyám hangját, amikor elhagytam a mosdót. Ismét pírbe borult az arcom és mérges fújással válaszoltam meg a ritka hülye képzetét. –Jól van, na!

- Kuss, és inkább menjünk. –vetettem föl legelső dolgot, ami eszembe jutott. Amire fivérem észbekaphatott volna, én már rég lehagytam. Leone morgott még egy picit aztán mellém szegődött, és a továbbiakba együtt róttuk a folyosót. Az aulában lévő verőfényes (de nagyrészt mesterséges) fénye után kissé szokatlan volt.  Elindultunk a mi drága, drága, drága főnökasszonyunk irodája felé. Hamarosan lépések hallatszottak a hátunk mögött. Én azon nyomban megfordultam, Leone pedig tett néhány lépést előre, majd ő is megcsinálta a hátraarcot. Előttük pár méterre Dvergr és Alv igyekezett szintén (legalább is azt hiszem) a főnök irodájába. (Ez utóbbi [Alv] nem volt éppen rózsás kedvében.) amikor közelebb értek láttam, hogy Dvergr egy laza nyári ruciban (vagy valami hasonlóban), Alv pedig kosztümben (?) feszít, ami remekül áll neki. A piros szín kiemeli az egyéniségét, és a szoknya –ami mellesleg szuper-mini – látni engedi hosszú lábait. Hozzá kell tennem, hogy Leone nagy örömére. Óvatosan társam felé pillantottam s láttam, hogy annak fülig ér a szája.

- Sziasztok. –köszöntem kedvesen a lányoknak.

- Szevasz. –dörmögte Alv. Dvergr pedig egy sziával üdvözölt.

- Hogy sikerült a küldi?                                      

- Lekapcsoltuk azokat a birkákat. Még ahhoz sem volt elég eszük, hogy valami normális biztonsági berendezést szerváljanak az odújukba.–fújta unottan, látszott rajta hogy a legkevésbé sem tartja magához méltó feladatnak a tegnapi küldetésüket. De miért ilyen mérges?

- Szia baby! –köszönt (kicsit későn ugyan) Leone. Rápillantottam Alv arcára, ami a szokásostól kicsit eltérően, a „fogd be, vagy meghalsz” kifejezést vette föl. Nem bírtam cérnával, és eleresztettem egy kaján vigyort. –Jól van na!

***

- Már megint ilyen hülyeséget bízott ránk a szöszi! –dörmögte bátyám, amin nem is csodálkozok, hiszen ezúttal virágkötőként kellett szemmel tartanunk egy fegyvercsempész bandát. Milyen ironikus. Nem is olyan rég, még minket is így figyelhettek. Vagy lehet hogy csak engem, és a bátyámat máshogy. Kettőnk közül én vagyok a virágmániás. Ennek tudatában vette nekem a volt fiúm azokat a gyönyörű porcelán vázákat, amiket Un-ou és A-ou ripityára tört az elfogásunk közben. –Nem hiszem el, hogy pont ő adott nekünk ilyen kétkerekes baromságot! Egy olyan nő, akinek a domborulataihoz térkép kell…

- Leone!!! Én meg azt nem hiszem el, hogy te csak ilyenekre tudsz gondolni a nőkkel kapcsolatban! Te perverz disznó!!!–ordítottam rá teli torokból bátyámra a kihalt folyosón. A falakról a hangom százszorosára erősödve érkezett vissza hozzám. De nem csak ez, hanem Leone enyhén értetlen képes is.

- Nyugi. Ez csak egy észrevétel volt.

- Legközelebb tartsd meg magadnak az ilyen észrevételeidet.

- Csak azt ne mond, hogy szerinted Eclipse nem rendelkezik formás, és persze jó nagy mellbőséggel. És hogy nem jó nő. És hogy nincs helyes lába, meg csini feneke… –áradozott Leone, miközben a kezével próbálta illusztrálni az elhangzottakat.

- Fejezd be Leone! Különben továbbítom neki az abnormális gondolataidat! –pöröltem tovább a fiút, aki végre kezdte magát enyhén kényelmetlenül érezni. Na jó, azt titkon be kell ismernem, hogy Eclipse tényleg nagyon szép, és hogy tényleg nem deszka… De akkor is! A főnökünk! És ilyen dolgokat mondani róla tényleg sok! És ezt most tényleg komolyan gondolom! Jé… Mennyi tényleg…

- Jól van, nyugi. Nyugi. Ne feszegessük ezt a témát, oké? De a nekem akkor is tetszik Eclipse melle…

- Fejezd már be! –kiabáltam rá bátyámra

- Jól van, na! Férfiból vagyok!

- Érdekes! Sinistra és Cesario is férfiból vannak, mégsem ilyen perverzek!

- Azok ők. Én viszont én vagyok. –mondta nagy bölcsen, és ezennel lezárta ezt a beszélgetést

***

- Hulla vagyok! –nyögtem fáradtan és vértől tacsakosan, amikor beléptem szerény kis házunkba. Híven a mániámnak, itt is mindenhol szobanövények, gyönyörű virágok helyezkedtek el. A falakat képek borították. Különböző állatokat –és most kivételesen nem bátyámra gondolok– és tájakat ábrázoltak. Persze voltak rólunk is fotók, még a földi életünkből. Az akkori családunkról, amiből most már csak mi élünk. Amiből most már csak az emlék maradt. Ez már nem ugyan az, nem ugyan az az élet. Már ha ezt a szolgaságot életnek lehet nevezni.

Odaléptem egy kerek kisasztalhoz, és leemeltem róla egy ilyen családi képet. Akkoriban még hatan voltunk. Apu, anyu, az ikrek Symonetta meg Cecília, és mi. Leone és én. Fáj visszagondolni erre az emlékre, de nekem szükségem van erre a fájdalomra. Sosem akarom elfelejteni a családomat. Most, hogy mindannyian egy földi ország kis temetőjében alusszák örök álmuk… Most hogy soha többé nem lehetünk együtt… Nem érezhetem azt, amikor anyu jóét puszit ad. Nem örülhetek és nevethetek, amikor az ikrek valami csínytevést követnek el… Nem láthatom többé aput…

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe és az éles fájdalom a lelkembe hasít. Mintha letörték volna a szárnyaimat, s most egy rab madár lennék. Nem szállhatnék arra amerre a szívem vágyik, vissza régi igazi hazámba… De jó is lenne! De ez mostanra csak vágyálom, semmi más. A szívem visszahúz arra a helyre, ahol születtem, de az eszem azt súgja, maradjak.

- Újból a fényképet nézed? –kérdezte Leone óvatosan, amint mögém lépett. Kezével finoman átkarolta a derekamat, a fejét pedig a vállamon kezdte nyugtatni. Tudtam jól, hogy őt is elszomorítja ez a kép. Még ha nem is ismeri be, neki is ugyan úgy hiányoztak a többiek, mint nekem. Leone mindig is próbált erősnek látszani, hiszen férfi. Ha összeomlana, elvesznék. Mielőtt a szüleink meghaltak, anyu megkérte őt, hogy mindig vigyázzon rám. S érzem, hogy egyre inkább igyekezik megóvni minden bajtól, még ha a maga fura Leone-os módján is. Tudom, hogy szeret, tudom, hogy fontos vagyok neki. S azt is, hogy rá mindenben számíthatok. Sosem hagyna cserben, soha sem hagyna egyedül. Leone az egyetlen, aki mindvégig mellettem maradt. Bízom benne, hisz meg ígérte, hogy vigyáz rám. Hogy örökre mellettem marad. Nekem szükségem van a bátyámra. Nagyobb szükségem, mint bármi másra ezen a világon.

Megfordultam, arcomat a mellkasába fúrtam és kitört belőlem a zokogás. Csak sírtam és sírtam. Nem tudtam abbahagyni, újra és újra erőt vett rajtam. Bátyám szorosan magához ölelt majd vigasztalásként sután megveregette a hátamat. Ettől némileg jobb kedve derültem, mert Leone sosem volt jeles vigasztalásból, de az aranyos ügyetlenkedése mindig fölvidított.

Halkan belekuncogtam a mellkasába, és még szorosabban hozzábújtam. Szerettem, amikor így ölelt, ilyenkor a szívemet melegség öntötte el. Kedves, gyengéd szeretet és némi öröm költözött a lelkembe, akármilyen szomorú is voltam. Jólesik hozzásimulni Leonehoz, a bátyámhoz, akit mindennél jobban szeretek.

- Na, megnyugodtál már? –kérdezte szelíd, kedves hangon.

- Igen, azt hiszem. De neked nem kéne sietni? Tíz perc múlva nyolc… Azt hittem randid van.

- Honnan tudsz te erről? – kezdett faggatni veszélyesen nyugodt stílusban. Bakter! Elszóltam magam! Ilyen nincs, hogy én miért nem tudom egyszer befogni a számat…

- Hallottam. –cincogtam cérnavékony hangon

- Kitől?

- Leone siess, mert elkésel. Nyolc perced van és még tusolnod is kell. –próbáltam elterelni beszélgetésünket a veszélyes vizekről. Hál’ Istennek sikerrel, ugyanis mire észbe kaptam Leone már a fürdőszobában tett-vett. Majd pár perc múlva félig alsónadrágban félig farmerban, kigombolt inggel és hajkefével a szájában egyensúlyozott ki onnan. Oda siettem hozzá, kikaptam a fésűt a szájából és hosszú, enyhén nedves haját kezdtem vele rendbe tenni. Gyorsan beleugrott a nadrágjába, és fénysebességgel begombolta fölsőjét, majd kiviharzott az ajtón.

Bementem a szobámba és kellemesen az ágyra dobtam magam, s újból felvettem a kötést Alv és köztem.

A lány a fürdőszobában állt, és a haját igazgatta. Pontosabban fésülte.

Piros színű minit viselt, egy pánt nélküli szintén piros felsővel. Úgy tűnik, kedveli ezt a színt. Most kivételesen enyhe árnyalatú szemfestéket használt. Bár általában vastagon kikeni magát, de legalább jól néz ki. Legalább tud úgy kombinálni, hogy körülbelül egy normális, érett, fiatal nő benyomását keltse. Még ha valljuk be, nem is mindig úgy viselkedik … A szája a változatosság kedvéért a vörös egy halványabb árnyalatával volt kifestve ­–de nem rózsaszínnel –. Meg kell jegyeznem, hogy ez sokkal jobban állt neki, mint az a kék rúzs, amit egyébként használt. Finomabbá tette a vonásait. Így még elegánsabbnak tűnt. Egy szó, mint száz, Alv káprázatosan nézett ki. Sokkal szebb volt mind eddig bármikor. Szerintem Leonet is le fogja nyűgözni…

- Alv, egy picit igyekezhetnél... –halottam Dvergr hangját egy távolabbi szobából.

- Jól van, mit idegeskedsz?! –förmedt rá kevésbé kedves stílusban a felszólított

- Csak aggódok, nehogy elkéssd a randidat. –válaszolta nyugodtan a lány. Jaj ne… Úgy tűnik Dvergr sem tudja tartani a száját. Ha „puszta véletlenből” megemlíti, hogy tőlem van az információ, holnap esküszöm, kitekerem a nyakát! Persze csak akkor, ha Alv előtte nem végez velem. Talán egy picit kotnyeles vagyok…

- Honnan tudsz te erről? –kérdezte kimiérten

- Hallottam.

- Kitől? Miryam-tól? Leone-tól? Válaszolj már! Ki volt az?! –ordította sakálmód a lány. Ezzel az üvöltözéssel és arckifejezéssel az iménti páratlan szépsége is megfakult. Milyen csúnya is tud lenni egy ilyen gyönyörű női arc, amikor dühöng! Mindig ezzel rontja el. Mindig. Talán túlságosan is temperamentumos. Ezért is lehet annyi nézeteltérése a szakasz többi tagjával. Különösen Eclair-el és Tweedledeevel. Az utóbbit meg is értem, az a lány nem egészen tiszta, de hát Istenem! Valakinek ilyennek is kell lennie. Eclair is szokott néha úgy viselkedni, mind akinek elmentek otthonról, de ő legalább kedves. És normálisan tud beszélni az emberrel. Vele nincs semmi bajom, egész jóban vagyunk. Dledee pedig… Klinikai eset.

- Nem mindegy?

- Idefigyelj Dvergr…

- Csöngettek.

- Én is hallottam!

- Akkor miért nem mész ajtót nyitni? Lehet, hogy a fiúd az. –mondta a lány és hátat fordított a még mindig fortyogó Alvnak. Nem is tudtam hogy ilyen nagyszájú! A hivatalban egy szavát sem lehet hallani. Bár azok után, amit ma láttam… Azt ahogy nyakon kapta azt a hapsit…

Hogy mérgét csillapítsa Alv mély levegőt vett és elindult a bejárati ajtó irányába, majd mikor kinyitotta Leone mosolygó arca nézett vissza rá. Behívta, majd becsukta az ajtót. Ismét csöngettek. Pár másodperc múlva újból. Mi van? Ezek a fülükön ülnek? Azt hallottam, hogy a szerelem vak, dehogy süket is… Ismét csengőszó. Valaki nyisson már ajtót!

- Miryam! Kinyitnád? Tudom hogy bent vagy, látom hogy ég a lámpa! Légy szíves nyisd ki. Dextera vagyok. –basszuskulcs én hülye! Hogy erre nem gondoltam…

Morogva föltápászkodtam az ágyamból, és mentem ajtót nyitni. Nehézkes léptekkel csoszogtam a bejárathoz, majd egyetlen mozdulattal szélesre tártam. Leone nem kulcsolta be maga mögött, amikor elrohant a csajához. És lám, Dextera ott állt előttem teljes életnagyságban. Egy laza ing és farmer volt rajta. A haja enyhén borzos volt, gyanítom a kinti szél műve az, hogy a mindig gondosan belőtt sérója most kissé kuszán áll az arcán pedig szívdöglesztő mosoly ült.

- Ha alaposan megbámultál, esetleg beljebb kerülhetnék? –kérdezte azt, amit már úgy is mondani akartam

- Kerülj beljebb. –invitáltam lévén, hogy mást úgysem tudnék kinyögni.

- Nocsak! Eltaláltam?

- Mit? –kérdeztem fásultan

- Hogy megbámultál. –mondta vigyorogva, szemlátomást elég büszke volt magára

- Miből gondolod?

- Amikor megemlítettem, elvörösödtél.

- Ja vagy úgy. Mit kérsz? Teát? Kávét? Kakaót? Vizet…? –soroltam föl az ital lehetőségeket a fiúnak.– Vagy van még egy nagyon finom borunk is, de ha azt megbontom, Leone tuti hogy kinyír.

- Kösz a vizet kihagyom. Inkább egy kávét.

- Menj be a nappaliba és dobd le magad. Mindjárt jövök.

- Jó és hol a nappali?

- Végig mész a folyosón és lefordulsz balra. –adtam az információt vendégemnek. Dex elindult a fogadószoba felé, én pedig a konyhába mentem. Levettem két csészét a polcról, és gyorsan összedobtam egy kávét, majd magamnak kakaót.

Pár perc múlva hosszú léptekkel vágtam át a folyosón kezemben a két csészével. Amint beléptem azonnal feltűnt, hogy Dex milyen otthonosan elterpeszkedett. Egy percre el is mosolyodtam, pechemre pont akkor fordult felém… Na puff, most adtam egy löketet az önbizalmának… Ez abból is világossá vált számomra, hogy elég kajánul elvigyorodott.

- Nocsak. –suttogta mindentudó hangon

- Semmi nocsak! –fedtem meg enyhén –Csupán murisnak találom, ahogy ilyen otthonosan elhelyezkedtél.

- Peeersze. Én is ezt mondanám a helyedbe.

- De nem vagy a helyembe. –vágtam rá egyből, majd a kezébe nyomtam a csészét.

- Kösz.

- Szív. –feleltem kedvesen. –Hogyhogy átjöttél?

- Csak kíváncsi voltam hogy vagy te és a bátyád.

- Köszike én pompásan, Leone pedig tuti.

- Hogyhogy? Egyébként hol van? –kérdezte ébredező kíváncsisággal

- Randira ment. –feleltem titokzatosan mosolyogva

- He? Ki az? –suttogta és izgatottan fészkelődni kezdett a heverőn.

- Egy lány.

- Azt gondoltam. –legyintett nemes egyszerűséggel –De hogy hívják?

- Nem vagyok biztos benne, hogy elmondhatom. –szabadkoztam óvatosan

- Nem gond. –rázta meg a fejét

- Neked. Na jó, csak várj egy kicsit. –mondtam majd fölkeltem mellőle. Hátat fordítva Dexteranak a kötés segítségével kapcsolatba léptem bátyámmal.

Leone és Alv épp a kocsiban –pontosabban egy oltári forgalmi dugóban– ültek.

- Na, hogy az a tepsibe tett kis nyuszka! –morogta fivérem

- Megy ez ennél cifrábban is. –mondtam vidorán

- Há’ te meg mit keresel itt?

- Csak azt szeretném megkérdezni, mennyire publikus az, hogy Alval jársz?

- Mit tudjam én. –felelte unottan. Látszott rajta, hogy nincs egészen rám hangolva.

- Mi a gond? Veszekedtetek? –kérdeztem finoman

- Dehogy is! Csak lekéstük a filmet, és a dugó miatt most se, előre se hátra… –dohogta idegesen a kormányon dobolva.

- Nyugi, legalább van időtök beszélgetni. –próbáltam lazára venni a figurát.

- Ez egy egész értelmes gondolat volt tőled hugi. Ahhoz képest, hogy te mondtad…

- Ezt most kikérem magamnak! –csattantam föl

- Jó’ van nyugi! Megkérdezem a csajszit, hogy mennyire való a dolgunk a nagyközönségnek.

- Én is így gondoltam! –fortyogtam mérgesen.

- Alv, Miryam kérdezi, hogy van é valakinek köze ahhoz hogy járunk?

- Nem mondtam, hogy járunk. Csak egy moziról volt szó. –felelte a lány

- Na ne szórakozz már! Most pletykálhat a húgom, vagy sem? –kérdezte következetesen Leone. Pletykálni?! Mit képzel ez, ki vagyok?! Egyáltalán nem szoktam pletykálni, csak tovább adom, amit hallottam… Ennyi az egész!

- Tőlem aztán. –adata be végül a derekát Alv

- Köszike! –válaszoltam vigyorogva, amit sajna ő nem láthatott

- Miryam, mi a baj? Jól vagy? Ülj le ha rosszul érzed magad…

- Nyugi semmi bajom. Jól vagyok. –igyekeztem megnyugtatni az enyhén sápadt Dexterat.

- De egy időre úgy ledermedtél, mintha valami roham kapott volna el…

- Ez a speckó képességem. –válaszoltam nyugodtan, mélyen a szemébe nézve. –Csak hát… még nem igazán vagyok vele jóban.

- Mit jelent az, hogy nem igazán vagy vele jóban? –kérdezte gyanakodva

- Csak annyit, hogy még nem tudom teljes egészében uralni.

- Miért? Egyáltalán mit takar az erőd? Mire vagy képes vele?

- Nekem azaz erőm, hogy képes vagyok kovalens és más kötéseket létrehozni. Például olyanokat, amikkel föl vehetem a kapcsolatot egy másik személlyel, sőt akár láthatom vagy irányíthatom is. Csak hát, ennek elvileg úgy kéne működnie, hogy közben nem dermedek le, mint valami eldugult homokóra és nem követem szerencsétlen „áldozatom” mozdulatait. Csak nem műkszik.

- Azért, mert nem fejleszteted eléggé. Segítsek a gyakorlásban?

- Meg köszönném. –feleltem mosolyogva.

- Ja és tényleg! Kivel is randizik Leone?

- A lány a Gott-nak dolgozik. –mosolyodtam el –Nem épp a kedvesség mintaképe.

- Akkor Dvergr, vagy…

- Alv. –vágtam rá egyből.

- Mi?! A bátyád azzal a nővel randizik?! Te jóságos ég…

- Miért? Egyáltalán nem csúnya lány…

- Na jó, az igaz hogy van neki, de ahogyan te is mondtad, nem épp a kedvesség mintaképe. –csóválta rosszallóan a fejét. –Nem igazán hiszem el, hogy tényleg kedveli a bátyádat. Lehet, hogy csak arra kell neki, hogy megtöltse az ágyát…

- Nem igaz! Attól hogy Alv nem enged közel magához mindenkit, még nem azt jelenti, hogy egy gátlástalan ribanc! –kiabáltam mélyen a srác szemébe nézve.

- Honnan vagy olyan biztos benne, hogy tényleg nem csak amiatt van úgy oda érte?

- Onnan, kedves Dextera, hogy nem is olyan rég bemásztam a fejébe, és elcsíptem egy-két kósza gondolatot, amik a bátyám körül forogtak.

- Rendben, te tudod… –sóhajtott föl, majd belekortyolt a kávéjába…

***

- Né má! Te Dexteraval akarsz gyakorolgatni?! Édes-kettesben? – vigyorgott mellettem Leone

- Hogy te milyen hülye vagy Leone! –ismételtem immár ezerhuszonnyolcadszorra ugyan azt a mondatot. Amióta megmondtam neki, hogy Dex jó fej volt, és föl ajánlotta a segítségét, folyton ezzel szívat.

- Jaj, hugi. Nekem igazán beismerheted, hogy csak azért mentél bele, mert rá akarsz cuppanni.

- Nem, nem és nem! –tiltakoztam hevesen

- Egyetlen nem is elég lett volna…

- Menj a fenébe!!!

- Szia Miryam. Kezdhetjük végre? –kérdezte Dextera egy kedves mosoly kíséretében

- Aha. –bólintottam halványan pirulva.

- Te aztán a húgom még szűz maradjon a gyakorlás végére! –fedte meg kajánkodva Leone az előttünk értetlenül ácsorgó srácot.

- Ezt meg hogy érted?

- Ugyan-ugyan. Csak vigyázz arra hogy egyben maradjon, lehetőleg gyerek nélkül…

- Eszemben sincs rámászni Dexre! Te gyökér!!! –ordítottam teli torokból a kihalt folyosón. Rákvörösen…

- Miről maradtam le? –kérdezte Dextera

- Semmi érdekes, csak ez a hülye, szokás szerint kombinál. Úgy gondolja, hogy azzal hogy segítesz gyakorolni, randira hívtál. Úgyhogy menjünk, mert most nem vagyok kíváncsi a további baromságaira. –mondtam élesen, majd kézen fogtam a fiút és elkezdtem a gyakorlóterem felé vonszolni. Amikor már magunk mögött hagytuk a társamat, elengedtem. Csendben ballagtunk egymás mellett. A folyosó sötét volt, csak egy-egy lámpa adott gyér világítást. De nem sokat kellett ezzel törődnünk, ugyanis megérkeztünk a hármas gyakorlóterembe. A fiú kedvesen kitárta előttem az ajtót, és kivilágította az egész helységet.

- Itt is volnánk. Gyere, kezdjük.

- Semmi extra bemelegítés vagy ilyesmi? –tettem fel értetlenül az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Talán egy kis mozgás tényleg jót fog tenni. –helyeselte, és felszökkent az egyik rúdra. –Gyere utánam! –mondta és tovább ugrált, egyre magasabbra. Elmosolyodtam és követtem. Hamarosan már mellette voltam. Lehet, hogy nincs olyan különleges gyorsaságom, mint Eclairnek, Sinistranak, vagy neki, de így sem vagyok olyan, mint az anya tetvek. Szembe fordultam vele, és rá vigyorogtam.

- Lehet, hogy nem vagyok olyan gyors mind te, de elég hamar ide értem. Nem?

- De igen. –nyögte égre emelt tekintettel– Most nézzük meg, hogy visszafelé és így fog e menni. –mondta és lefelé kezdett ugrándozni. Egy ezüstösen csengő –de nem rideg– nevetés közepette követtem. Ahogy lefelé suhantam, éreztem, ahogy az arcomba süvít a langyos levegő. Hosszú hajam finoman lengedezett utánam. Milyen csodálatos érzés is, amikor az ember ilyen könnyű! Amikor szinte repül! Elmosolyodtam, és hogy edzőmet lenyűgözzem, egy tripla szaltóval előtte –ami nagy szó– tökéletesen értem talajt. 

- Nocsak! Ez igazán remek volt! –dicsérte meg a mutatványomat. –De arra legközelebb ügyelj, hogy a szoknyádat ne lobogtassa feltűnő magasságokba a zuhanás következtében létrejövő szelecske. Egyébként aranyos a cicás fehér-neműd. –röhögte kajánul. Fülig vörösödtem, és meg akartam torolni az előbbieket, amikor az épület teljes egészében megrázkódott. Olyan váratlanul történ, hogy elvesztettem az egyensúlyomat és hanyatt estem.

- Mi a kutyafüle volt ez? –kérdeztem, mikor föltápászkodtam a földről

- Fogalmam sincs, de az biztos… –kezdte volna Dex, de egy hatalmas robbanás félbeszakította. Körülöttem lángnyelvek csaptak föl. Megperzselt ruhám cafatokban hullott le rólam. Teli torokból üvöltöttem. Ordítottam, ahogy csak kifért. Majd hirtelen elsötétült előttem a világ…

***

Könnyűnek éreztem magam. Szinte lebegtem. Elmúlt az a gyötrő fájdalom, ami a robbanáskor szétáradt a testemben. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam mennyi idő telt el az óta amióta elvesztettem az eszméletemet. Éreztem, hogy valaki a kezemet fogja és csöndesen, suttogva beszél hozzám. Leone volt az. De a hangja olyan távoli volt, mintha mérföldek választanák el tőlem. Olyan távoli. Megpróbáltam kinyitni a szememet, elsőre kevés sikerrel. Majd a harmadik nekirugaszkodással végre sikerült résnyire felpattintani a szemhéjamat. Forgott velem az egész világ. Amint jobban kinyitottam a szemem, láttam, hogy nem csak Leone, hanem Alv, Dvergr, Tweedledum, Lumiere, sőt, még Eclipse igazgatóasszony is itt van! Nocsak, a fél Árnyék Szakasz…

- Isten hozott újra köztünk! –üdvözölt mosolyogva a főnök.

- Szia hugica! Egyben vagy még? Hú, a fenébe. A frászt hoztad rám. –darálta bátyám, mire Tweedledum félhangosan megköszörülte a torkát. –Akarom mondani, ránk. –Javított bele a mondatába fivérem. Ahogy oldalra fordítottam a fejem egy jó nagy csokor virágot pillantottam meg az éjjeli szekrényemen.

- Ezeket Viola és Cesario hozták. –felelte kérdő tekintetemre

- Hogy van Dextera? –kérdeztem nyöszörögve

- Megmarad. Az igazat megvallva semmi baja. De te már három hete itt fekszel, úgyhogy éppen ideje volt fölébredned.

- Három hete? –kérdeztem, s arcom fájdalmas grimaszra váltott.

- Aha. Nyugi, csak egy picit kaptunk szívbajt, miközben a romok közül igyekeztünk kiásni téged. –kezdte csevegő hangon Tweedledum.

- Az épületet támadás érte. –vette át a szót Eclipse –Egy rendkívül veszélyes bűn banda próbálta meg porig rombolni a hivatalt, hogy aztán hatalmat szerezve átvehesse az irányítást a galaxis fölött. Szerencsére nem jártak sikerrel. Sőt, Un-ou és A-ou már el is fogták a Gemma tagjait.

- Gemma? Az nem azt jelenti, ékkő? –kérdeztem még mindig kábán. Szép, ilyen bagatell bűnbandának nevezett béna csoport hogy kiütött. Azt hiszem ideje szégyellnem magam…

- De igen. És ha most meg bocsátotok, nekem mennem kell. –mondta Eclipse, majd elhagyta a szobámat.

- Szóval Dexnek nincs semmi baja. –suttogtam, majd pár pillanat múlva újból elnyomott az álom.

***