- Újra itt. –sóhajtottam föl megkönnyebbülten, amikor beléptem szerény „kis” irodánkba. Az asztalon egy hatalmas csokor virágot pillantottam meg.

- Azt is Violáék hozták. –vigyorgott Leone –A tündérke azt ígérte, hogy ha meggyógyultál, akkor elhívhatod őket vacsorázni.

- Nem ők hívnak meg engem? –értetlenkedtem feleslegesen.

- Nem, nem. Te hívhatod meg őket. –nyugtatott meg bátyám

- Szia Miryam! –lépett mögém Tweedledum.

- Szióka! Hogy vagy mostanság? –érdeklődtem kedvesen. Lehet hogy túlzottan is kedves volt, ugyan is szegényke enyhén zavarba jött…

- Én… ööö… egész jól. És te?

- Én kimentem. –jelentette ki Leone, és elhagyta az irodát.

- Én is, köszi. –mosolyodtam el. Szegény fiú, olyan aranyos amikor „ilyen szorult helyzetbe” hozzák. Elnevettem magam.

- Mi olyan vicces?! –kérdezte élesen, amire újból csak egy nevetéssel válaszoltam.

- Semmi, semmi komoly… –mondtam még mindig nevetve

- Kedves vagy. Idejövök megnézni hogy vagy, erre te kinevetsz. –jelentette ki sértődötten

- Dehogy is! –tiltakoztam mosolyogva

- Még mindig nevetsz. –dörmögte

- Jaj, Tweedledum! –sóhajtottam fel ismét nevetve, majd odaléptem hozzá és megöleltem. –Ez legyen a bocsánatkérés. Nincs harag oké? –kérdeztem a pírtől elszínezetett arcára nézve. És mellesleg még mindig ölelve…

- Ninics. Akarom mondani, nincs. Ne neves!

- Jól van bocsánat. –mondtam és elengedtem.

- Ö… Miryam? –kezdte félszegen 

- Igen?

- Semmi. –mondta végül. Ügyetlen mozdulatot intézett felém a kezével, majd elindult kifelé.

- Ez most mi volt? –kérdeztem a már majdnem a küszöbnél járó fiút. Dum megpördült a tengelye körül és első lendületre hanyatt esett. Egy pillanatra meg ált bennem az ütő. Aztán odarohantam hozzá, hogy megnézzem nem lett e komolyabb baja. Letérdeltem mellé és finoman megemeltem a fejét. Egy picit sziszegett, aztán hirtelen fölpattant és kirohant.

- Ekkora égést. –hallottam a hangját menetközben. Tekintetemet az ég felé emelte, és egy őszinte sóhaj hagyta el a számat.

***

- Miryam, igyekezhetnél, nem szeretném, ha bezárna az étterem. –sürgetett Viola a fürdőszoba ajtón dörömbölve apró kezeivel.

- Jól van, mindjárt készen vagyok. –mondtam és még egyszer átfésültem a hajamat, ellenőriztem a szájfényt, magamra csatoltam a nyakláncomat és a tükörképem felé eresztettem egy csábos mosolyt.

Az ajtón kilépve a kislány igencsak haragos arcával találtam szembe magam.

- Jól van bocsánat, de szeretnék jól kinézni, ha már meghívattad magad egy étterembe.

- Jól nézel ki csak igyekezz már! –dobbantott türelmetlenül

- Viola! Azt a sárga mumust is hozod magaddal?

- Az nem mumus! A neve…

- Jól van elhiszem, de te mondtad az előbb hogy igyekezzek. Induljunk végre. –fojtottam belé a szót. Majd elindultam a nappali irányába, ahol Cesario volt. Amint beléptem fölkapta a tekintetét. Az arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. –Indulhatunk? –kérdeztem félszegen, mire bólintott és fölállt a kanapéról.

- Menjünk abba a jó kis olasz étterembe! –invitált Viola, amint belépett az ajtón.

- De a múltkor is ott voltunk, és tudod hogy imádom a kínait. Menjünk inkább oda… – mondta alig hallhatóan a srác

- Nem. Az olasz sokkal fincsibb.

- Miért nem dönthetne Miryam? –kérdezte elkeseredetten Cesario

- Rendben! Döntsön ő. Miry-miry, légyszí menjünk olaszba!!! –nyafogta angyalian.

- Viola, rossz emberrel kezdtél, mert ugye tudod, hogy én is a kínait szeretem. –jelentettem ki gonoszul. A kislány arcáról egy szempillantás alatt lehervadt az a reménykedő mosoly, amivel az imént rám nézett. Ellenben Rio arca felragyogott.

- De az én szavazatom kettőt ér! –erősködött

- Akkor a miénk négyet.

- Ez nem igazság! Miért kell mindig leszavazni a kisebbet? –kérdezte durcásan

- Te is mindig leszavazod Cesariot, pedig ő nem kisebb nálad. –mondtam mosolyogva

- Mehetünk? –kérdezte a fiú

- Aha, gyere Viola. –invitáltam kedvesen. Kitessékeltem vacsorapartnereimet az ajtón majd bezártam.

- Leone hol van? –kérdezte Viola

- Ő is vacsorázni ment a barátnőjével. –válaszoltam, és elindultam lefelé a lépcsőn, nyomomban a kislánnyal és Rioval.

- A kijével? –kérdezte meglepetten

- A szerelmével, csajával, barátnőjével. Hogy ragozzam?

- Tényleg? És ki a barátnője? Hogy hívják? Hol lakik? Mióta ismerik egymást? Hol dolgozik? Kedves lány? Milyen idős? Mióta járnak? Csókolóztak már? Széplány a barátnője? Ti hogy jöttök ki egymással? Vannak testvérei vagy rokonai? Szereti az állatokat? Vagy szereti a gyerekeket? Milyen ételeket szeret? Szokott étterembe járni? Szerinted eljönne velünk vacsizni, ha meghívnánk?

- Viola lassabban! Nem bírlak követni. –mondtam félhangosan, hogy félbeszakítsam a kislány szóáradatát.

- Jó, jó, de válaszolj már!

- Ha annyit mondok hogy Alv, akkor már mindent tudsz.

- Teeessééék?

- Ezt komolyan mondod? –szólalt meg váratlanul Cesario a hátam mögött. Áh, csak egy picit ijedtem meg… Épp hogy csak fél métert ugrottam…

- Komolyan! –mondtam, mikor valamelyest összeszedtem magamat.

Majd szélesre tártam a nagy ajtót, amikor elé értem. A hűvös koraesti levegő az arcomba csapott. Tiszta volt az idő. A csillagok szikrázva kezdtek feltűnni az egyre inkább sötétsége burkolódzó égbolton. A napok gyenge sugarai még pislákoltak valahol, a kékes derengésben, de már egyre bágyadtabban. Elmélázva néztem, hogy a ragyogó meleg nappalt, hogy váltja le az éjszaka, hogy fogja el a két nap utolsó sugarait, és hogy veszi uralma alá a tájat. Szerettem nézni, mindig is szerettem. Most egy picit sajnálom, hogy lekéstem a „kedvenc részemről”. Arról, amikor a lenyugvó napok fényei vérvörösre festik az eget. Amikor az embernek úgy tűnik, mintha a nappal és az éjszaka hadakozna egymással, holott ez már egy rég eldöntött küzdelem.

- Ööö… Miryam. Ne bocsika amiért félbe szakítom az álmodozásod, de igazán igyekezhetnél egy kicsit! A végén még lekéssük a vacsorát!

- Elnézést… –motyogtam fülig vörösödve, majd félre álltam utat engedve vacsora partnereimnek. Cesario előre sétált és kinyitotta a kocsit. Viola meglódult, és kapásból beugrott az előre, az anyós ülésre. Nekem –nem lévén más választás– hátra kellet mennem. Amint beszálltam, Rio már el is indult. Közepes sebességgel végig furikáztunk a városon, míg végül pár perc elteltével egy hatalmas kivilágított étterem elé érkeztünk.

- „Az este ezután már csak is jó lehet!” –gondoltam magamban miközben kiszálltam a kocsiból és Viola után az étterem bejáratához léptem…

***

- Uh, nagyon köszi a fuvart meg a vacsit! –hálálkodtam Rióéknak amikor kitettek a házunk előtt.

- Most még elnézem neked, hogy elhívattad magad, de nem bocsátom meg egykönnyen, hogy leszavaztatok! Na jó, talán csak akkor, ha elmegyünk kétezerszer vacsorázni. Vagy hatezerszer ebédelni. Több persze lehet, de kevesebb kizárt! És persze te fogsz fizetni mindegyiken! –mondta nagy kegyesen Viola félig kihajolva a kocsiablakon.

- Oh, hogy te milyen nagylelkű vagy… –feleltem, miközben görcsös vigyorba próbáltam erőltetni az arcom. –Akkor hát, sziasztok! –köszöntem el és besiettem az ajtón.

Hulla fáradtan battyogtam végig a lépcsőn. Azt hittem ez a vacsora kész álom lesz, erre! Viola csak dumált, dumált és dumált! Jó szokásához híven… és még enni sem hagyott… Szemlátomást azt a célt tűzte ki magának, hogy éhesek maradjunk… De szerintem nem ilyen kis gonosz…

Beléptem a lakásba. A korom sötétben végig gyalogoltam a szobán, de egyszer csak úgy éreztem, mintha valamilyen ruhaanyagba léptem volna. Levettem a lábamról a sötétben is furán kinéző dolgot és elbotorkáltam a legközelebbi villanykapcsolóig. Amint fényt csaltam a sötétségben, máris megvilágosodott, hogy mi az a különös tárgy a kezemben… Egy fekete tanga bugyi… Ez biztos nem a bátyámé, sőt az enyém se, mert a szekrényemben nincsenek ehhez hasonló becses darabok… Na vajon akkor kié lesz…?

Feleslegesen tettem volna föl magamnak ezt a zseniális kérdést, mert pár pillanat múlva különös hangok fúrták át magukat a dobhártyámon. –Haza hozta… –Nyögtem fásultan, majd elindultam a szobám felé. Egyre közelebb értem a gyanús hangokhoz, míg végül elértem a bátyám szobájának nyitott ajtaját…

Tekintetem akaratlanul is a két bent lévő személyre siklott, akik félreérthetetlen pózokban, ruha nélkül, egymást átkarolva… öhm… Tették, amit úgy érezték, hogy tenniük kell…

Vörös fejjel siettem a szobámba, s a lehető leggyorsabb úton igyekeztem kiverni a látottakat a fejemből…

***

Kómás ábrázattal másztam ki az ágyból, és csoszogtam be a fürdőszobába.

A ruháimat ledobva beálltam a zuhany alá, és magamra engedtem a hideg vizet, mitől szinte azon nyomban felélénkültem. Egy aprócska sikoly szakadt ki az ajkaim közül, de nem nagyon érdekelt. Villámgyors mozdulatokkal letusoltam, és normális ruhaneműbe költöztettem a testemet a víz alól való kilépés és a meg törölközés után.

Életvidám – és immár felfrissült – mozdulatokkal léptem a konyhába hogy nekiálljak elkészíteni a reggelimet. Pár pillanata múlva léptek hangzottak föl mögöttem. Megfordultam, és meglepetésemre a lepedő-akrobata Alvot pillantottam meg. Testét mindössze csak bátyám ingje fedte el. Elegáns léptekkel, mezítláb haladt a konyhakövön; egyenesen felém..

- Szép jó reggelt. – köszöntem kedvesen. – Hogyhogy ilyen korán fönt vagy?

- A korán kelő típusba tartozom. – felelte tömören, majd odasétált mellém.

- Értem. Csináljak neked is reggelit? Mit kérsz?

- Mi van?

- Tojás, pirítós kenyér meg ehhez hasonlók...

- Segítek. –mondta legnagyobb döbbenetemre –Mi az?

- Semmi. Mit szeretnél enni?

- Nekem édes mindegy. Nem kell külön főzőcskézned, azt eszek amit te.

- Meg kell szoknod az itteni kosztot, ha már lassan úgyis a család tagja leszel. – mondtam somolyogva. Alv érdeklődő pillantásokat vetett rám a formás macskaszemeivel.

- Azért ennyire még ne szaladjunk előre...

- Rendben. – feleltem és nekikezdtem a két adag reggeli elkészítésének. Kellemes gondolatok kavarogtak végig a fejemben. Ugyanúgy csináltam az ételt, mint édesanyám harminc-negyven évvel ezelőtt. Habár... igazából nem nagyon kellett ügyködnöm semmit. Alvra bíztam a tükörtojások elkészítését, amíg én kihoztam a kenyeret és a többi szerény hozzá valót, egy igazi, falusi reggelihez.

Hamarosan aztán elkészült a tojás és szakácssegédemmel helyet foglaltunk az asztalnál.

- Azt ne mondd, hogy ez itt a reggeli? – nézett rám grimaszolva Alv

- De igen. Miért? Tán csak nem vagy vegetáriánus?

- Képzeld nem. – villantotta rám a számomra meghatározatlan színű szemeit. – Csak mostanában nem igazán volt szerencsém ehhez hasonló...

- Paraszt kajához? – nevettem el magam

- Fogjuk rá. – mondta somolyogva

- Nem baj, nosztalgiázunk egy kicsit. – válaszoltam könnyedén, és örömmel vettem észre, hogy legalább elmosolyodott. Sose gondoltam volna, hogy Alv ennyire jámbor is tud lenni.

- Min vigyorogsz? – kérdezte emelt hangon

- Jó kedved van? – tudakoltam szelíden

- Viszonylag. Miért?

- Csak mert feltűnt, hogy nem vagy olyan tüskés, mint amilyen általában lenni szoktál. Sőt! Most még mosolyogtál is, ami azért ritkaság számba megy.

- Mondták már, hogy nem vagy egészen normális? Mert ha nem, akkor ideje, hogy megtudd. – jegyezte meg két falat között. – Nem negatív értelemben. – tette hozzá mellesleg.

Különösen hangzik, de örültem annak, hogy ezt mondta. Tőle ez felért egy romantikus szerelmi vallomással. Most már egyáltalán nem tűnt olyan érzéketlennek, mint első látásra. A mai napon, úgy tűnik, nagyon is toleráns volt velem szemben.

- Mi a véleményed Leoneról? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve.

- Tessék? – nézett föl a tányérjából csodálkozva.

- Mi a véleményed Leoneról? – ismételtem meg kérdésemet –Vonzódsz hozzá, kedveled, vagy van már több is?

- Tisztázzuk a dolgokat, Miryam. Senkivel sem jönnék össze csak azért, hogy ne legyek egyedül. Soha nem is tettem. Nem vagyok nagy társasági ember. Ha valakinek nincs esélye nálam, azt közlöm is vele. Különben is Leone nagyon ...

- Szereted? – szegeztem neki a kérdést cseppet sem finomkodva. Alv arcát pír színezte el, de nem válaszolt. Vártam egy ideig, de miután még mindig csak a csöndet halottam, úgy gondoltam ideje használni az erőmet.

Behunytam a szemem és finoman Alv fejébe hatoltam.

Éreztem. Igazam volt. Még ha titkolni is próbálta, az erőm segítségével teljesen megbizonyosodtam arról, hogy szerelmes Leoneba. De ugyanakkor éreztem, hogy fél is... Attól fél, hogy elveszítheti. Még ha nem is merte kimondani, még ha titkolni próbálta is...

- Mássz ki a fejemből. – súgta csöndes, színtelen hangon

- Ne haragudj. – sütöttem le szemeimet. Csak lopva mertem rápillantani. – Mióta kedveled?

- Egy ideje. – felelte tömören.

- Mit jelent az, hogy egy ideje?

- Pontosan azt jelenti, hogy egy ideje. – mondta ezzel jelezvén, hogy nem hajlandó többet elárulni az érzelmeiről.

- Leone már akkor felfigyelt rád, amikor először meglátott.

- Már mondtad.

- De komolyan. Már az első alkalommal levetkőztetett a lelki szemeivel... – jegyeztem meg kissé elpirulva. Fölemeltem a fejem és szembe találtam magam Alv hitetlenkedő arcával.

- Ezt most nem...

- De, de. Amikor pedig kapásból megmondtad neki a magadét, közöltem vele a magam módján, hogy ez nem jött össze. Arra rá vágta, hogy majd meglátjuk. – vigyorodtam el

- Szóval arra... – állapította meg csodálkozva.

- Úgy bizony!

- Én meg azt hittem, hogy csak a nagylegényt játssza.

- Szokta is! Mindig mindenkivel kötözködik! Pláne velem. Csak azért, mert én vagyok a kisebb, és hogy van köztünk nyolc év, még nem azt jelenti, hogy minden apropó nélkül hantálhat nekem! Csak azért, mert én vagyok a kisebb...

- Ne nyavalyogj, eszek. – mondta sötéten villogó szemekkel 

- Köszönöm őfelsége! Nagyszájúak császárnéja! – adtam hangot felháborodásomnak. Sokat nem értem el vele, csak azt, hogy Alv gúnyosan ciccegett egyet...

- Ezt most bóknak veszem. – mondta végül

- Ahogy gondolod. – hagytam rá és folytattam a reggelimet.

- Milyen bájos jelenet. A szépség a dali királyfi hófehér ingjében, a szörnyeteg pedig kötött barna pulcsiban, és macskás mamuszban... –mondta Leone a konyhába lépve... Pont erről beszéltem! Idegesen kezdtem dobolni a lábammal, de nem néztem rá.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én úgy tudom, hogy egyetlen dali királyfi sem alsógatyában ment magának szépséget keresni... –dörmögtem még mindig fel se pillantva a tányéromból.

- Nem szépséget hajkurászok, mert tudniillik van már egy, nem is akármilyen. – tekintett lágyan mosolyogva Alvra, aki viszonozta ezt a pillantást. Majd a lány gunyoros mosollyal rám nézett, kissé felvonta a szemöldökét mintha csak azt mondaná; „He-he, nekem van, neked nincs! De ne sírjon a szád, találsz majd valakit, aki elvisel...” – Kaját keresek, ahhoz meg tudtommal nem kell páncélt ölteni. Akad még valami maradék a daliás királyfinak? –pislantott körbe Leone

- Ott van neked is két tojás, ha akarod, csináld meg magadnak. –pillantottam felé a szemem sarkából

- Eszemben sincs! –méltatlankodott bátyám. Alv beleprüszkölt a tányérjába, én viszont értetlenül meredtem Leone-ra.

- Akkor nem eszel.

- De éhes vagyok.

- Mondtam csináld meg magadnak...

- A saját tojásaimat? – vigyorgott felém idétlenül

- Ó, te hülye!

***

- Most nem lehet, sajnálom Miryam. Sinistraval a Satyrosra kell mennünk. –nézett rám Dextera –Kaptunk egy érdekes feladatot a főnöktől. Mostanában sorra támadják meg azokat a hajókat, amelyek fontos iratokat szállítanak... ellopják a dokumentumokat. A tegnapi volt a tizenkilencedik ilyen eset ebben a hónapban. Ki kell derítenünk, hogy tudják megfújni azokat a papírokat lezárt táskákból, amit fegyveresek is őriznek. Bár a Satyroson állítólag mindent megtesznek, de valahogy kevés... Nekünk azért kell odamennünk, hogy összeszedjük a lehető legtöbb adatot azokról a kereskedelmi- és utasszállító-űrhajókról, amik valaha is áthaladtak a Satyros űrkikötőjén. Ami adatot találunk, azt biztonságosan el kell ide juttatnunk, hogy a nyomozóink tanulmányozhassák.

- Értem. Csak ti mentek? –kérdeztem lelombozva. Kissé elszontyolodtam, hogy ma sem lett semmi a gyakorlásból.

- Eclair és Mrs. Padushka már elindultak. Úgyhogy nekünk is igyekeznünk kell. De ígérem, majd pótoljuk. – nézett rám mosolyogva. Némileg megemelte a kezét, de a mozdulat megtört és végül csak intett vele egyet. – Szia. –mondta és nekem hátat fordítva elindult Sinistra után, aki már a kijáratnál volt.

- Na végre! Téged kerestelek... Pasizgatunk, pasizgatunk? –vigyorgott felém Leone, miután észrevette Dexterát.

- Én úgy tudtam, a nőkre buksz. –jegyeztem meg gonoszkodva.

- Na mész te a viharba! –mondta kissé elkomorult tekintettel, majd hamar nevetésbe váltott.

- Nincs kedved gyakorolni velem egy kicsit? –néztem rá reménykedő boci-szemekkel, bár sejtettem a válaszát. Leone nem szereti, ha marionett-bábként irányítom. Egyetlen egyszer volt hajlandó gyakorolni velem, azután többet soha. Kérdeztem is tőle miért.

„- Mert egyszerűen félelmetes. Nem tudsz magadról semmit, nem látsz és nem hallasz semmit. A tested habkönnyű. Tudod, mit éreztem Miryam? Azt hogy lebegek! Hogy az anyag szétfolyik körülöttem. Hogy forog velem a világ, mégis egy helyben áll. Tudod, mit láttam a nagy semmin kívül?

- A nagy semmit?

- Sötétséget. És felvillanó fényeket. A sötétség volt körülöttem a tér, a fények pedig az anyag... Egybemosódott, különvált, majd összeolvadt ismét. Úgyhogy ilyenre soha többé nem veszel rá...”

- Jól kezdted hugi, szerintem állj neki lottózni. –mosolygott rám Leone – De tudod mit? Van egy jobb ötletem. Menjünk föl az irodába, igyunk meg egy teát, és álljunk neki rendszerezni a papírokat. Egyszer majd úgy is meg kell csinálnunk, úgyhogy szerintem inkább előbb, mint utóbb.

- Rendben. –sóhajtottam beleegyezően, majd elindultam Leone után. Végig a lépcsőn, balra, újabb lépcső, egyenesen a folyosón, majd be a felvonóba.

A huszonnegyedik emeleten szálltunk ki. Ismét végig a folyosón, majd jobbra. Ééés... Végre az irodánkban. A hatalmas ablakokon egyszerre két nap fénye ragyogott be. Igazán mesébe illő látvány volt.

Az asztalon még mindig ott volt a csokor, amit Cesariotól és Violától kaptam, még olyan kéthete. Elmosolyodtam, amikor megláttam a napfürdőző kis ajándékomat. A nárciszok már finoman szólva is kókadoztak, de mégsem volt szívem kidobni. Annyira aranyos volt, hogy gondoltak rám!

- Ébresztő! –csettintett egyet Leone az orrom előtt, majd odasétált az asztalhoz, és leült a helyére. – Ezt nem áll szándékodba kidobni? Én spec. nem szívesen várnám meg, amíg az asztalra rohad...

- Nem dobom ki, és neked sem áll szándékodban. –néztem rá fenyegetően. Aztán én is odamentem, leültem vele szembe és egyenesen az arcába bámultam.

- A tea nem csinálja meg magát... –jegyezte meg

- Jajj, Leone. –sóhajtva föltápászkodtam és elindultam teljesíteni őfelsége akaratát.

***

- Csak hogy itt vagy. Már kezdtem megijedni, hogy a cukortartó megtámadott téged... Hé, mi a baj? –vonta össze a szemöldökét Leone

- Nincs jó kedvem. –feleltem tömören. Furcsán nyomott volt a hangulatom... különös, rossz érzések kavarogtak bennem, valamiféle súly nehezedett a mellkasomra.

Leültem a helyemre és kibámultam az ablakon. Az ég tiszta kék volt, a két nap vakító fénnyel szikrázott át az üvegen. Elfordítottam a tekintetem és megbámultam a falon függő tükröt. Barack-sárga haj, ibolyaszín szembár, ovális arc, nyugtalan tekintet.

- Mi a baj?

- Nem tudom. Nyugtalanít... a súly a... alig... –értelmetlen és összefüggéstelen szavak egyvelege. Káosz. Hányinger. Fejfájás.

Leone fekete szeme az enyémbe fúródott. Anyánk szemei. Óvatosak, lágyak, gondoskodók.

Az asztalra könyököltem és a kezembe temettem az arcomat.

- Sápadtnak tűnsz. –jegyezte meg csöndesen Leone. –Dőlj le, én majd megcsinálom amit kell. Pihenj. –súgta finoman, majd mellém lépett és megsimogatta az arcomat. A keze egy pillanatra megremegett, majd tenyerét óvatosan a homlokomhoz érintette. –Lázad van Miryam.

- Megvagyok.

- Komolyan mondom, hogy le kellene pihenned. Hozok vizes borogatást. –jelentette ki, majd elsietett a mosdó felé. Meghallottam a zubogó víz hangját, libabőrös lett a hátam. Leone visszajött és már tette is a vizes, hideg kendőt a homlokomra. – Aludj. –suttogta a fülembe, azután mellém ült, s megölelve egy gyors, lágy puszit adott az arcomra. Hosszú, selymes szürke haja csiklandozott, ahogy a mellkasához húzott. A karomat simogatta. Hihetetlen testvérem van. Néha a végtelenségig undok, máskor meg...

Behunytam a szemeimet, szorosan hozzá bújva magamba szívtam az illatát. A bátyám, az egyetlen, aki megmaradt nekem... A bátyám...

***

- ... akkor most nem zavarom. –fel sem fogtam, hogy ki beszél. A szememet még mindig csukva tartottam, a szemhéjamon átsejlett a neonlámpáink fénye. Sötét alapon piros, fehér, sárga és lila foltokat láttam. Az oldalamon feküdtem. Zsibbadt kezem a kába fejem alatt.

- Majd legközelebb gyakoroltok. –ez Leone. Az ő hangját bármikor felismerem. Óvatosan megmozdultam, de még mindig nem nyitottam ki a szemem.

- Rendben. Bár az nem tudom, mikor lesz. Miryam már egy ideje rágja a fülemet ezzel... –„...rágja a fülemet ezzel...” Akkor a másik beszélő nyilván Dextera. Jobb is, hogy Leone elküldi, nincs sok erőm a gyakorláshoz.

- Nyugi, nem maradsz ki semmi kellemesből. Higgy nekem, jobb utóbb, mint előbb.

- Tessék? Olyan pocsék dolog? –Dex hangja kissé idegesen csendül.

- Majd megtudod.  –hagyta rá Leone –Most inkább nem ébreszteném föl, de szólok, hogy kerested.

- Rendben. Akkor viszlát.

- Viszlát. –léptek zaja, majd az ajtó kinyitása és becsukása. Egy sóhaj. Leone az.

Kinyitom a szememet, fényfoltok táncolnak előttem és forog velem a világ. Ismét hányingerem lesz. Megpróbálok óvatosan felülni, de Leone észreveszi ügyködésemet, és finoman visszanyom a kanapéra. Pocsékul érzem magam, s fogalmam sincs arról, miért.

- Ne ficánkolj. –megsimogatta meg az arcomat, és szelíden elmosolyodott.

- Mennyi az idő?

- Negyed hat. –szinte sokkolt a hír. Atyaég! Átaludtam az egész napot!  Fölültem és kétségbe esett szemekkel néztem a bátyámra. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

- Nyugi kislány. Ma nem volt se riasztás, se megbeszélés, se küldetés, se eligazítás. Jó alkalmat választottál a szunyára. Egyedül Dextera keresett gyakorlás céljából, de egészségi állapotodra hivatkozva kitessékeltem, ha nem bánod. Hogy érzed magad?

- Soroljam...? Jól jönne egy pohár víz... –nyögtem kissé kómásan.

- Máris szomszéd. –mosolyodott el ismét Leone, majd újfent eltűnt a mosdó felé vezető úton. Pár röpke pillanat elteltével pedig újra ott állt mellettem kezében egy pohár csapvízzel. Elvettem tőle és óvatosan belekortyoltam. Jéghideg volt, némiképp csillapult tőle a rosszullétem, és a fejem is valamelyest kitisztult. Már nem vibráltak apró színes pöttyök a szemem előtt. Ezt pozitív jelnek véltem és ismét kortyoltam egyet.

A csukott ajtón át léptek zaja és ingerült beszéd szűrődött be, majd nem sokkal később megjelent a küszöbön Alv és Dvergr. Az előbbi igen csak paprikás hangulatban volt, az utóbbi pedig szokásához híven hűvös közönnyel szemlélte a világot.

- Mi a baj? –nézett rá Leone nagy szemeket meresztve.

- Tweedledee! Az a baj! Azaz ostoba liba, aki megpróbál folyton-folyvást keresztbetenni nekem. –Alv kiabált

- Már megint mi történt? – kérdezte szemeit forgatva Leone

- Nem tetszik a stílusod. – mondta fenyegetően a lány

- Jó, ugorj a torkomnak légy szíves. –egy pár másodpercig összeszűkült szemmel nézték egymást, majd Alv kissé felhúzott orral a hátát a falnak vetette és úgy méregette tovább Leone-t. –Ne rinyálj már, légy oly kedves!

- Hogy mondtad? –csattant föl hirtelen a lány

- Jól hallottad!

- Bocs, hogy élek!

- Hiperérzékeny vagy. –biccentette oldalra a fejét Leone, mire Alv megfordult és kirohant, nagy svunggal bevágva maga mögött az ajtót.

- Ezt nem kellett volna. –súgtam halkan Leone fülébe

- Persze hogy nem kellett volna. A fal is megrepedt, ahogy becsapta maga mögött az ajtót.

- Úgy értem, hogy nem kellett volna veszekednetek.

- De te rosszul vagy, ő meg üvöltözik...

- Már jobban vagyok. –mondtam hálásan mosolyogva –Szerintem beszéljétek meg...

- Majd, ha lehiggadt. Általában civakodunk, kivéve esténként, ha egymáshoz bújunk. Már ha Alvnak van kedve a sz... –Leone elharapta a mondatot, és Dvergrre pillantott, aki még mindig ugyanott és ugyanúgy állt, ahogy pár perce Alvval bejöttek. Bár két halványpiros folt megjelent az arcán. Fivérem és Dvergr tíz hosszú másodpercig egymás szemébe néztek. Aztán...

- Én csak... szerettem volna tudni jobban vagy-e. –mondta végül a lány

- Igen köszönöm. Már sokkal jobban. –feleltem

- Rendben. –biccentett, azután sarkon fordult és elhagyta az irodánkat.

Leone fölállt mellőlem és nagyokat nyújtózkodva az ablak elé sétált. Még mindkét nap az égen ragyogott, de már elkezdték enyhén narancsos árnyalatúra festeni az irodát.

- Még kábé fél óra, és lejár a munkaidőnk. –mondtam bátyám hátát fixírozva

***