2. rész

 Sayoko értetlenül bámulta saját tükörképét a víz felszínén.Fülei hegyesek voltak.Homlokán egy zöld deltoid alakú jel jelent meg,míg arca mindkét felén egy-egy zöld méregcsík húzódott.Hajában elől egy-egy tincs zöld színű lett.A nő nem értette a változást,majd gyorsan elhajolt a víztől.Megdörzsölte a szemét,mély levegőt vett,majd újra a víz fölé hajolt.Ekkor viszont újra eddig megszokott arca nézett vissza rá.A zöld jelek és a zöld csík eltűnt az arcáról és hajából.Újra a megszokott sima arc és hollófekete haj tükröződött a vízben.

-Már biztosan nagyon fáradt lehetek,ha ilyesmiket látok.-tűnődött Sayoko és elnyomott egy ásítást.-Legjobb,ha megyek aludni.

 Azzal felkelt és visszaindult a fogadóba.Mikor visszaért már az egész ház elcsendesült így ő is visszaosont szobájába és lefeküdt csendben szuszogó barátnője mellé,majd mély álomba szenderült.

 Másnap reggel valaki a vállát rázogatta és halkan szólogatta a nőt.

-Sayoko-chan.Ébredj.Sayoko-chan.

 Sayoko kelletlenül kinyitotta a szemét és barátnőjével találta szemben magát.

-Mi történt?-ugrott ki rémülten.-Elaludtam?

 Mikor Sayoko kinézett az ablakon meglátta,hogy a nap még alig pár perce bukkant fel a horizonton.Vagyis még csak egy óra múlva nyit ki a fogadó.Eri lassan kirángatta az ébredező Sayoko-t a fogadó előterébe,ahol már szülei is jelen voltak,majd elkezdték a munkájukat.Eri így folytatta beszélgetését.

-Nem,nem aludtál el.-kezdte Eri.-Csak fontos hírt hoztam.

-Mégis mit?-nézett rá ásítozva Sayoko.-Itt a világ vége?

-Majdnem.Reggel egy küldönc járt a faluban.Közölte...

 Sayoko a küldönc szóra felkapta a fejét és érdeklődve nézett barátnőjére.Az sosem jelentett jót,ha küldöncök jöttek a faluba.

-Közölte...-kezdte újra Eri.-,hogy Nishita-sama,Kelet Ura...meghalt.

 Sayoko szeme elkerekedett,majd szívében olyan szorítást érzett,mintha saját családtagját vesztette volna el.A nagyurral soha nem találkozott,de hirtelen egy férfi mosolygós arca tűnt fel előtte.Rövid,fekete haja volt,barna szemei.Arcának bal felén egyetlen egy darab méregcsík húzódott.Mosolya olyan őszinte volt,melyet ember még soha nem látott.

 Sayoko-nak újra és újra a "meghalt" szó vízhangzott a fejében.Torka és gyomra összeszorult.A szemében könnyek gyülekeztek,majd némán potyogni kezdtek le az arcán.

 Sayoko szülei hirtelen elkapták összecsuklani készülő lányukat és gyorsan leültették az egyik székre.

-Sayoko!-nézett rá anyja.-Mi történt,kicsim?

 Sayoko egy szót sem szólt.A szeme előtt lepergő képek jobban érdekelték.Ugyanaz a férfi állt a középpontban.Elősször egy csecsemőt tartott a karjában,majd egy öt év körüli kislányt végül pedig egy érett,fiatal nőt ölelt magához és közben folyton mosolygott és büszkén tekintett a lányra.

 Sayoko-t hirtelen újra megrázta az anyja és folyton szólogatta,de Sayoko csak sírt.Végül könnyeit visszafojtva,haragtól csillogó szemmel nézett az anyjára.

-Magyarázatot követelek.-kezdte.

 Szülei és Eri összerezzentek Sayoko fagyos hangjára és sűrűn bólogattak a nőnek.

-Miről,kicsim?-nézett rá értetlenül az anyja.

-Mit jelentsen az,hogy ha egyszer felidézi a múltját,akkor újra az a büszke lény lesz,aki volt?

 Sayoko szülei rémülten néztek össze.Egy szót sem szóltak,de szemükkel egymás gondolatába láttak.Sayoko apja szigórúan tekintett feleségére,de az ügyet sem vetve rá,Sayoko felé fordult.

-Sayoko.-kezdte.-Mond csak.Van valamiféle emléked az az előtti időkről,hogy idekerültél?

 Sayoko némán megrázta a fejét.Semmire sem emlékezett abból az időből és a furcsa látomásait sem értette.

-Akkor most el kell mondanom neked valamit.-folytatta az anyja.-Hét évvel ezelőtt,mikor megtaláltunk téged azon a tisztáson...

 Sayoko érdeklődve várta a folytatást,de anyja kereste a szavakat.

-...nem olyan voltál,mint most.-folytatta.

-Ezt nem értem.-szólt Sayoko.-Magyarázd meg,kérlek.

-Nos....Az arcod,akkor máshogy nézett ki....

 Sayoko még mindig a magyarázatot várta és egyre növekvő idegességgel nézett anyjára.

-Szellem voltál.-nyögte ki végül Hitomi.

 Sayoko a szavak hallatán teljesen ledöbbent.Akkor az a kép a vízben ő volt?Csak szellemként?És az a férfi?Talán az apja?

-Miután kissé felépültél a súlyos sebeidből,-folytatta anyja.-egy teljes héten át még csak szólni sem szóltál senkihez.Majd mikor egyik reggel bementünk hozzád,már emberalakban ültél az ágyon és a neveden kívül semmire sem emlékeztél.Apáddal pedig úgy döntöttünk,hogy egy szót sem szólunk neked erről.

 Sayoko most rájuk emelte zöld szemeit és kutatóan nézett azokra az emberekre,akik eddig vigyáztak rá.Akiket eddig a szüleiként tartott számon,de a tudat,hogy egy ilyen fontos dolgot eltitkoltak előle,szörnyű haragra gerjesztette.Sayoko szemei valósággal izzottak az indulattól,amit szülei is észrevettek és kissé meghátráltak a nőtől.

-Hogyan változhatok vissza?-kezdte Sayoko.-És egyáltalán,hogyan lettem ember?

-Azt mi sem tudjuk.-kezdte most az apja.-A papnőt kérdezd erről.Ő talán többet tud mondani.

 Sayoko szó nélkül felállt és kisétált a fogadóból.

-Szerinted jó ötlet volt?-nézett férjére kétkedve Hitomi.

-Szerintem elég jól fogadta.-válaszolt az.-És igazad volt.Joga volt hozzá,hogy tudja.

 Sayoko meg sem állt az öreg papnő házáig.Mikor már közeledett a házhoz eszébe jutott milyen sok időt töltött itt a múlt évben.Szinte minden nap eljött és sokat beszélgetett az öreg,ősz nénikével.A papnő egy végtelenül gondos és kedves öregasszony volt és Sayoko nagyanyjaként tisztelte őt.

 Mikor az ajtóhoz ért,félrelibbentette a bambuszfüggönyt és belépett a házba.A papnő épp akkor készítette reggelijét és,mikor meglátta vendégét,mosolyra húzódott a szája.

-Mi járatban vagy gyermekem?-kérdezte és fejével intett,hogy üljön le.

 Sayoko elfogadta a felkínált ülőhelyet és lábaira ülve szembefordult az öregasszonnyal.

-Kérdéseimre akarok választ kapni,Narita anyó.-nézett rá Sayoko.

-Hallgatlak.-bólintott az anyó és Sayoko elmondta mit hallott a szüleitől.

-Tehát,anyó.Megtudod nekem mondani,hogy hogyan lettem ember?

-Én csupán a következtetésemet tudom veled megosztani.

-Hallgatlak.

-Véleményem szerint te saját magadtól váltál emberré és törölted ki az emlékeidet.

-De miért tettem volna ilyet?

-Talán volt valami a múltadban,ami kínzott és nem akartál semmilyen módon emlékezni.

 Sayoko próbált ilyesmire visszaemlékezni,de semmire sem jutott.

-Hogyan változhatnék vissza?-tette fel újabb kérdését Sayoko.

-Véleményem szerint,ha újra emlékszel majd múltad minden részletére,újra yuokai-já válsz.Hiszen te magad váltál emberré is,így csakis te magad tudod ezt megtörni.

 Sayoko ismét elgondolkozott.

-Mintha azt mondtad volna egyszer,hogy van tehetségem,hogy papnő legyek.-szólt pár perc múlva Sayoko.

 Az anyó bólintott.

-Megtudnál tanítani nekem pár dolgot?-nézett rá reménykedve Sayoko.

-Miért ne?-nézett rá kis idő múlva Narita anyó.

 Sayoko felvidult a gondolattól és már indulni készült.Mélyen meghajolt az öregasszonny előtt,majd az ajtó felé indult.

-Várj,gyermekem!-szólt utánna az anyó,mire ő megfordult.-Miért akarsz ilyesmit tanulni?

-Mert úgy döntöttem,-kezdte Sayoko elnyújtva a szavakat-hogy vándorolni fogok.Remélve,hogy út közben több emlék eszembe jut majd.

 Az anyó nézte,ahogy a nő távozik és csendesen gondolkozni kezdett.

-Akár az édesanyja.

 Erre a gondolatra emlékek törtek rá.

 Sok évvel ezelőtt,mikor Sayoko a faluba érkezett,őt felhívták a Keleti palotába.Kelet Úrnőjét már régről ismerte.A szellemnő súlyos sebeitől haldoklott és utoljára azt a nőt,akarta látni,aki papnőt nevelt belőle.Az úrnő megtudta,hogy Sayoko az anyó falujában van és utolsó kívánsága szerint azt kérte,hogy mindenáron védje meg a lányát és segítsen majd neki egyszer újra szellemmé válni.Az anyó megígérte,majd a szellemnő örök álomba szenderült.

-Vajon miért vált emberré ez a kislány?-kérdezte magától az anyó.-De úgy látom,hogy apja halála régi emlékeket bolygatott meg.Először az anyát,majd most apját vesztette el.És még tudni sem tudott róla.De mivel a szülők meghaltak,így ő lett Kelet jogos úrnője.De amíg nem válik újra szellemmé,addig a trónját nem foglalhatja el.

 Közben a nagyúr halálának híre futótűzként terjedt a tartományok között és Keletre régen áhítozó nagyurak terveket szövögettek,hogy hogyan hódoltassák be Keletet.Eközben a keleti tartományok népe mindenütt a fiatal hercegnőt kereste,mint már hét éve minden nap.Az úrnő egykor nem árulta el senkinek,hogy hol van Sayoko,mert félt,hogy megtagadnák a nőt,amiért önszántából ember lett és abban a hitben tartott meg mindenkit,hogy a hercegnő eltűnt.

 Másnap reggel Sayoko még pirkadat előtt felkelt és egyenesen Narita anyóhoz sietett.

-Jó reggelt!-köszönt mosolyogva Sayoko.-Jöttem,hogy elkezdjük az edzést.

 Az anyó csak bólintott,majd kétkedve végignézett Sayoko-n.Sayoko is követte az anyó pillantását,majd félénken megkérdezte.

-Talán valami baj van?

-Ebben nem tudsz edzeni lányom.-mondta az anyó és bevezette Sayoko-t a házba.Ott egy hatalmas szekrényt nyitott ki és egy fehér kimono felsőt és egy sötétkék kimono alsót nyújtott a lány felé,majd sürgetni kezdte,hogy vegye fel.Mikor Sayoko felvette,az anyó végignézett rajta és elismerően bólintott.

 Sayoko is elégedett volt az eredménnyel.A kimono-t mintha ráöntötték volna.

-Mondja,anyó.-kezdte.-Honnan van ez a ruha?

-Ez a tiéd.-válaszolt tömören az anyó.-Ez volt rajtad,mikor megtaláltunk.De kénytelen voltam megjavítani,mivel kissé szakadozott volt.De ne is fecséreljük tovább az időt.Induljunk edzeni.

 Sayoko sűrűn bólogatott és követte az anyót a ház mögé,ahol már egy kisebb íjászgyakorlópálya állt előtte.Vagy három céltáblát látott.Külömböző messzeségekre.Mikor bal oldalra nézett,egy hatalmas faasztalt látott rajta három,külömböző nagyságú íjjal.Négy tegez nyílvessző is pihent az asztalon.Narita anyó egy darabig méregette az íjjakat,majd a legnagyobbat,mely körübelöl fele akkora volt,mint Sayoko,odanyújtotta neki.Mikor az íjjat a lány a kezébe vette,az anyó felétartotta a tegezt.Sayoko kiemelt belőle egy vesszőt és a húrra helyezte.

 Szinte ösztönösen tudta,mit tegyen.Egyenesen a legtávolabbi céltáblát célozta meg.Megfeszítette az íjjat,mutató- és nagyujja közé vette a vessző végét,célzott és útjára engedte a nyilat.Az egyenesen a céltábla kellős közepébe fúródott.

 Az anyó elismerően bólintott és Sayoko felé fordult.

-Most azt kell megtanulnod lányom,hogy hogyan tudj kilőni egy Szent Nyílvesszőt.-mondta az anyó.-Koncentrálj mindig az elérni kívánt célodra és akkor bármi sikerül majd.

 Sayoko bólintott és az első lövése tökéletesen sikerült.Csak akkor hagyta abba a gyakorlást,mikor a nap éppen lebukott a nyugati hegyek mögé.Sebtében átöltözött,megköszönte az anyó figyelmességét és visszaindult a fogadóba.

 Ott ugyanis csak este indult be igazán az élet.Csendesen belépett és a pult mögé sétált,ahol Eri már javában serénykedett.Szinte tegnap óta egy szót sem szóltak egymáshoz.Eri került mindenféle szemkontaktust Sayoko-val és csak néhány szó erejéig állt meg elmondani,hogy ki mit rendelt,majd tova sietett.Sayoko nagyon sajnálta,hogy barátnője fél tőle,de ezen nem tudott változtatni.Egyelőre magát kellett újra felfedeznie.Nem ért rá másokkal foglalkozni,de szíve mélyén nagyon fájlalta,hogy a lány,akit testvéreként szeretett,most ilyen rideg vele.

 Az este további része forgalmasan telt és úgy éjjfél körül mehetett el az utolsó vendég is.Sayoko megvárta míg mindenki elcsendesült a fogadóban,majd kiosont a kis tó partjára és lerogyott a fa tövébe.Sírni támadt kedve,ahogy végiggondolta az elmúlt két nap eseményeit és észre sem vette,hogy arcán néma csendben gördülnek le a könnycseppek.