4. rész

Csapatunk két hét alatt érte el nyugat és kelet határait. A két alatt viszonylag nyugodt utuk volt. Alig akadt pár nyamvadt, béna szellem, aki őket szemelte ki élelemnek.
- Végre itthon. – szólt Sayoko, mikor átlépték a két tartomány határát.
Boldogan tekintett körbe a dús, zöldfüvű réteken.
- Amögött az erdő mögött van egy falu. – mutatott előre Sayoko. – Ott megpihenhetünk.
- Nem örülök, hogy emberek közé akarsz menni. – szólt Sesshomaru.
- Tudom, hogy az emberek hogyan fogadják a szellemeket, de itt Keleten nincs mitől félni.
- Dehogynem. Keleten is ugyanúgy viszonyulnak a szellemekhez, mint a többi tartományban. Hála a nagybátyádnak.
- Ebben a faluban biztos nem. Ismernek engem.
- Akkor sem tartom jó ötletnek.
- Jaj, ugyan.
Sayoko legyintett egyet és elindult az erdőn keresztül a falu felé. Az erdő nem volt nagy. Alig 10 perc alatt kiértek belőle és rögtön meglátták a falut. Az viszont az erdővel ellentétben jóval nagyobb volt.
- De hisz ez nem is falu. – képedt el Sesshomaru.
- Valóban nagy egy kicsit falunak. – ismerte el Sayoko.
- Egy kicsit?
Sesshomaru nagyon meglepődött. Nem is volt róla tudomása, hogy pont a határon van egy ekkora város – mert ő már ezt annak nevezte, és igaza is volt. De nem ám olyan, mint a többi falu vagy város. Az utcákon itt nem parasztok, hanem katonák és harcosok jártak – keltek.
- Miféle hely ez? – fordult egyre meglepettebben Sayoko – hoz.
- Hát… - kezdte Sayoko. – Azért voltam benne olyan biztos, hogy szívesen látnak minket, mert ez valójában az egyik katonai támaszpontunk vagy őrhelyünk. Nevezd, aminek akarod. És egyben ez a hely kiképzőközpontként is működik.
- Szóval ez a város tele van keleti katonákkal?
- Igen.
Sayoko próbált a legártatlanabb mosollyal tekinteni urára, de látta rajta, hogy ezzel most egyáltalán nem tudja megenyhíteni.
- Jó, jó tudom. – sóhajtott végül a nő. – Tudom, hogy előbb kellett volna mondanom, de… nem vagyok a legösszeszedettebb. Kicsit ideges lettem.
- De miért?
- Hét év után most jövök először haza és készülök átvenni egy egész tartományt. Talán ezért!
Sesshomaru megtudta érteni a nőt, de azért kicsit sértette a büszkeségét, hogy nem szólt neki az ilyen „központokról”. Habár, ha újra végigtekintett a városon, csupa erős harcost látott, akikről tudta, hogy úrnőjükért az életüket is odaadnák és bizony ez a katonai háttér - ami nemsokára az övé lesz - növelte a magabiztosságát.
- Rendben, ne haragudj. – fordult Sayoko felé.
- Te ne haragudj. – hajtotta le a fejét Sayoko.
- Jó felejtsük el. Inkább menjünk.
Mindannyian megindultak a város felé. Mikor beléptek a kapun a szellemek – merthogy azokkal volt tele az egész város – mind feléjük fordultak és a legtöbben a szájukat tátva figyelték az élen haladó nőt.
- Úrnőm! – kiáltott egy férfi és Sayoko lába elé vetette magát. – A kamik meghallgatták az imáinkat. Visszahozták úrnőnket a legnagyobb szükségben.
- Torai. – nézett Sayoko régi barátjára, aki most a lábai előtt térdelt. – Hogy érted azt, hogy a legnagyobb szükségben?
- Úrnőm, hát ön nem tudja?
- Mit kéne tudnom?
- Torai, elég! – szólt parancsolóan egy másik férfi, aki épp most lépett ki a tömegből.
Egy magas, jó felépítésű, igencsak vonzó férfi volt. Jeges, szürke szemei rosszallóan tekintettek az úrnő előtt térdelő, ifjú szellemre. A férfi fekete kimonót és hozzá fekete páncélt viselt. A keleti katonáknak már szokásuknak nevezhetően, két kard pihent a hátán, egymáson keresztbe. Haját ízlésesen rövidre vágva hordta, ami már már olyan volt, mintha felzselézte volna.
- Yoshimitsu-sama. – hajolt meg enyhén Sayoko. – Örülök, hogy jó egészségnek örvend.
- Sayoko-sama. – a férfi köszöntés képen sokkal mélyebben hajolt meg, mint az imént az úrnő. – Én hasonlóképpen érzek.
- Megtudhatnám, hogy miről beszélt Torai?
- Természetesen, úrnőm. De kérem ne itt. Jöjjenek velem.
Azzal a férfi sarkon fordult és a város közepén álló pagodaszerű épület felé indult.
- Ő ki? – kérdezte Sesshomaru Sayoko – t.
- Yoshimitsu-sama, a főparancsnok. – válaszolt Sayoko. – Már 100 éve apám jobb keze. Kitűnő harcos és egyben nagyon jó parancsnok.
A pagodán belül egy hatalmas szobába lettek vezetve. Középen egy hosszú asztal foglalt helyet, rajta megannyi térképpel. Körülötte székek volt elhelyezve.
Yoshimitsu Sayoko – nak és Sesshomaru – nak az asztalfő két helyét kínálta, míg a többiek a jobb oldalukon ültek le sorba. Maga a parancsnok Sayoko balján foglalt helyet.
- Elnézését kérem Sesshomaru-sama, hogy nem üdvözöltem önt is kellőképpen. – hajolt meg a férfi felé is Yoshimitsu. – És önöket is üdvözlöm. – fordult Inuyasha – ék felé is.
- Yoshimitsu-san. – kezdte Sayoko. – Mi folyik itt?
Yoshimitsu gondterhelten pillantott úrnőjére.
- A lehető legaggasztóbb probléma. – válaszolt lemondóan a férfi. – Háború, úrnőm.
- Miféle háború?!
- Nagyon örülünk annak, hogy az úrnő ismét itthon van. Maga a tartomány egyetlen reménysége. Na és persze Sesshomaru nagyúr.
- De mi a fenéről beszélsz? – Sayoko kezdett egyre idegesebb lenni.
- Úrnőm. Alig egy hete… Észak ura, Kensaku hadat üzent Keletnek.
- Tessék?! Nem elég Naraku – val törődnöm, még egy háború is a nyakamba szakad?
- Kensaku alig egy hete vette feleségül új asszonyát. Az mondják… ,hogy a nő egy boszorkány és, hogy ő vette rá Kensaku – t, hogy támadjon ránk.
- Badarság!
- A nő neve… Hinako.
Sayoko teljesen lesápadt a név hallatára. Megmarkolta az asztal lapját és mereven nézett a parancsnokra.
- Hi…Hinako? – szólt Sayoko.
„Hát visszatért. –Sayoko keserűen mosolyodott. – Ahogy mondtam, anya. Senki nem futhat el a sorsa elől.”
- Ki az a Hinako? – szólt Sesshomaru.
Sayoko ráemelte bánattal, tehetetlenséggel és gyűlölettel telt zöld szemeit.
- Ideje elmesélnem nektek valamit.
- Úrnőm! – állt fel Yoshimitsu. – Azt nem teheti. Megesküdött, hogy ez örökre titok marad.
- Yoshimitsu-san! Sajnálom. Joguk van tudni. Főleg, hogy ez a nő – mutatott Kagome – ra. – a Négy Lélek Ékkövének őrzője.
- De úrnőm…
- Sajnálom. Úgy vélem joguk van tudni.
- Ezzel csak őket sodorja bajba.
- Bár megóvhatnám őket, de nem lehet. Csupán azzal, hogy a közelemben vannak, már bajban is vannak. És ennek fényében, joguk van az igazsághoz.
- Miről van szó? – kérdezte Sesshomaru.


Naraku érdeklődve figyelte Midori – t. A nő lehunyt szemmel ült előtte és néha meg – megrándult. Midori különleges boszorkány volt. Különbözött a többiektől. A többi boszorkány csupán szétválasztva tud erőket használni. Vannak, akik csak a passzív erőket képesek használni és vannak, akik az aktív erőket.
Midori viszont más volt. Ő képes volt használni a passzív és az aktív erőket egyszerre. És mindközül az egyik passzív ereje, a látó képessége volt a legerősebb.
- Nos? – nézett rá Naraku, mikor a nő kinyitotta a szemét.
- Hamarosan. – válaszolt Midori. – Hamarosan elkezdődik a fény és a sötétség csatája. De előtte megannyi szenvedést láttam. A harc viszont eldönt mindent. Az egyikük biztosan meghal. És egy évszázados háború végleg lezárul.
- És mi? Mi győzhetünk?
- Nem tudom, Naraku. A csata végét nem látom. Ködbe borul. Nem lehet megmondani ki fog győzni. Vagy a fény vagy a sötétség. A köd eltakar mindent. Csupán magát a csatát látom. A kétségbeesést. De, hogy mi lesz a vége és, hogy kinyeri meg, azt nem tudom.
- Kár. – sóhajtott Naraku. – De azért ez is több mint a semmi.
- De látok egy háborút is.
- Háborút?
- Nem a végső háborút. Még előtte egy kisebbet, ami rengeteg fájdalmat és szenvedést szül az egyik félnek.
- Hm. Érdekes. Felettébb érdekes.
- Naraku…
- Tessék?
- Kérlek… ne vegyél részt ebben.
Midori könyörgő szemei Naraku szíve mélyéig hatoltak.
- Miért? – kérdezte a férfi.
- Nem akarlak elveszíteni.
Midori a férfi karjaiba vetette magát és szorosan ölelte át. Félt a látomásától. Tudta, ha Naraku részt vesz Hinako pusztító hadjáratában, akkor biztosan meghal. Bármilyen erős is volt a férfi, ehhez a harchoz senkinek nincs elég ereje. Csak nekik kettejüknek. Ebbe a pusztításba senki más nem szólhat bele.
Naraku – t meglepte a nő kirohanása. „Bár tudnám, mitől féltesz ennyire. De ha meg is kérdezem, te akkor sem válaszolsz nekem.”