7. rész

Sesshomaru fáradtan lépett ki a szobájuk érkéjére. Mint mindig, Sayoko – t most is ott találta. Csak a csillagokat nézte és minden elkeseredettsége kiült az arcára. A férfinak fogalma sem volt róla, hogy hogyan vidíthatná föl.
Sayoko szemét a csillagokra függesztette, de fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Hirtelen két erős kar szorítását érezte a derekán. Ura illatát megérezve, megnyugodott.
- Mit tehetnék azért, hogy elfelejtsd azt a nőt, akár pár percre is? – kérdezte Sesshomaru.
- Nem tudom. – válaszolt Sayoko és fejét Sesshomaru vállára hajtotta.
- Inuyasha – ék visszajönnek.
- Mi? Hisz csak egy hete mentek el.
- Tudom, de jobbnak láttam, ha visszajönnek. Úgysem találtak semmit. És így legalább segítenek nekem. Meg persze lesz, aki vigyáz rád, mikor nem vagyok veled.
- Nincs szükségem ilyesmire. Jól meg vagyok magam is.
- Nem. Nem vagy jól. Azt akarom, hogy a lányok vigyázzanak rád és végre hozzák vissza azt az élettel teli Sayoko – t.
Sayoko lehajtotta a fejét. Tudta, hogy Sesshomaru – nak igaza van. Nem jó, hogy folyton csak Hinako miatt emészti magát. Gondolnia kell a kisbabájára is. De… ahogy visszagondol az anyja harcára… elfogja a kétségbeesés.
- Sétálok egyet. – mondta Sayoko.
- Az éjszaka közepén? – nézett rá a férfi.
- Igen. Az éjszaka közepén.
Sayoko nem akart tovább veszekedni. Leugrott az erkélyről és elindult az erdő felé. A hold fénye gyéren világított csak be a fák lombjai közt.
„Mit kéne tennem? – hunyta le a szemét séta közben Sayo.”
„Talán megpróbálhatnál azokra hallgatni, akik csak a javadat akarják. – csendült válaszul egy furcsán ismerős hang a lány fejében.”
Sayoko kinyitotta a szemét és körül nézett. Senki nem volt az erdőben az állatokon kívül. Akkor csak egy helyről jöhetett a különös hang. A nő ismét lehunyta a szemét és a tejfehér köd mindent elborított. Jól gondolta. A ködből egy nő alakja rajzolódott ki. Sayoko szava elállt a döbbenettől. Egy nő állt előtte, aki kiköpött mása volt. Szinte minden porcikájuk egyforma.
„- Ez… - kezdte Sayoko, de a meglepetéstől nem jutott szóhoz.
- Ne félj. – mosolyodott el a nő. – Én nem te vagyok, ha erre gondoltál. Sem valamiféle lelkiismeret.
- Akkor… ki vagy?
- A nevem Arisa.
- Arisa? Mint Midoriko…
- …lánya. Igen.
- De… pont olyan vagy, mint én.
- Nem. Te vagy pont olyan, mint én.
- De… hogy lehet ez?
- Talán egy jel.
- Jel?
- Igen.
Arisa közelebb lépett a lányhoz. Minden porcikájából tekintély és bölcsesség sugárzott. Olyan volt, mint egy mentő angyal. Egy angyal, akit azért küldtek, hogy Sayo – nak segítő jobbot nyújtson.
- Miféle jelre gondolsz? – kérdezte Sayoko.
Arisa végigmérte a nőt.
- Nem csak a külsőd hasonló. – szólt Arisa. – Talán a sorsod is. De nagyon remélem, hogy a te harcod másként végződik, mint az enyém.
- Ezt hogy érted?
- Meséltek neked arról a nőről, aki mert családot vállalni és úgy kiállni Hinako ellen?
- Igen. De ő meghalt.
- Igen. Tudod hogyan?
- Nem.
Sayoko tényleg nem tudta. Anyja mesélt neki a nőről, aki talán ostoba módon vállalt családot. De őt megölték. Bár… az is igaz, hogy ő volt az egyetlen, aki igazán súlyos sebet volt képes okozni Hinako – nak.
- Te is mertél családot vállalni. – mondta mosolyogva Arisa.
- Igen. – hajtotta le a fejét a lány. – De lehet, hogy csak nekik fogok ártani.
- Ezt mért mondod?
- Ha nem győzök, csak Sesshomaru és a baba fog szenvedni. Halálra ítéltem őket is.
- Miért beszélsz így? Hisz még nem is kerültél szembe Hinako – val.
- Nem, de ismerem a végzetem.
Arisa tekintete megkeményedett.
- Ismered? – kérdezte ridegen. – Senki nem ismerheti a sorsát.
- Dehogynem. Az én sorsom is az, ami az összes többi családtagomnak.
- Ugyan kérlek. Mért mondod ezt? Hisz még a harc el sem kezdődött. Ne kövesd el azt a hibát, amit én.
Sayoko Arisa – ra nézett.
- Milyen hibát?
- Ne veszítsd el a hited.
- A hitem?
Arisa szemeiben a fájdalom könnyei csillantak meg.
- Én túl későn vettem észre a hibám. – kezdte. – De te ne járj úgy, ahogy én. Higgy azokban, akik szeretnek.
- De… azzal… csak őket sodrom veszélybe. Hisz Hinako első dolga, hogy elpusztítsa azt, amit a szívembe zártam.
- És? Van elég erőd Sayoko! Harcolj értük!
- Harcoljak?”

Sayoko hirtelen nyitotta ki a szemeit. A fájdalom ezernyi tűként nyilallt a karjába. Odakapta a kezét. A vér csak úgy ömlött a mély vágásból, amit a „Pengetánc” okozott. Sayoko dühösen tekintett előre.
Kagura és Naraku állt előtte.
- Jó estét, hime. – hajolt meg Naraku.
- Naraku. – Sayoko gyűlölettel ejtette ki a férfi nevét. – Mit akarsz?
- Csupán önt, hime. – mosolyodott el a férfi.
- Engem?
Sayoko megrándult, mikor meglátta a férfi ujjai közt megcsillanó ékkő szilánkot. Naraku gonoszul vigyorodott el és már meg is indult a nő felé. Sayoko nem tudott megmozdulni. A lábai felé kapta a tekintetét.
Naraku ártó köde, mint két vasbilincs, fonódott a testére. A férfi épp akkor ért mellé.
- Nyugodjon meg, hime. – szólt. – Nem fog fájni.
Megragadta Sayoko karját és a sebbe nyomta az ékkőszilánkot. Sayoko a fájdalomtól felsikoltott. Egyetlen név jutott csak eszébe a kétségbeesésben.
- Sesshomaru!!!!!!

Sesshomaru hallotta Sayoko sikolyát és tétovázás nélkül a hang irányába rohant. Mikor odaért már nem tehetett semmit. Naraku karjában az ájult hercegnővel tűnt el a fekete füstben és csupán gonosz kacaját visszhangzotta a szél.
- Sayoko! – üvöltött Sesshomaru.
„Hogy lehetséges ez? Hogy nem vettem észre a szagát ennek a mocsoknak? Hogy vihették el? Hogyan?!!”
Sesshomaru teljesen kiborult. Öklével hatalmasat csapott a földre, kisebb krátert hagyva.
Inuyasha éppen akkor ért oda.
- Sesshomaru. – hajolt le a dühöngő férfihoz. – Mi történt?
- Naraku! – kiáltott a férfi. – Elvitte Sayoko – t!
- Mi?
- Sayoko.
Sesshomaru szemét a könnyek csípték, és apja halála óta most először el is öntötték az arcát. Egy hang sem jött ki a torkán, de a könnyek sós utat vájtak maguknak az addig kemény és rideg arcon.
- Sesshomaru. – nézett rá Inuyasha.
Kezét a bátyja vállára tette és a szemébe nézett.
- Visszahozzuk. – mondta csendesen, de mégis olyan elszántan.
Sesshomaru teljesen megdöbbent. Azok a szemek. Pont olyanok, mint a nagy Inu no Taisho – é. A férfi el sem hitte, hogy Inuyasha így is tud nézni. Abban a pillanatban olyan volt neki, mintha ő lenne a fiatalabb. Inuyasha szeméből végtelen kedvesség, megértés és együttérzés áradt. Életében először feladta a büszkeségét. Potyogó könnyeivel küszködve borult öccse vállára.
- Köszönöm. – suttogta Sesshomaru.
- Nincs mit megköszönnöd.

Naraku és Kagura a palota udvarán léptek ki a fekete füstből. A férfi még mindig a karjaiban tartotta az ájult hime – t.
- És most… - kezdte Kagura, de a mondatot nem tudta befejezni.
Mintha a gondolatai váltak volna valóra, a fekete köd felderengett és Hinako előlépett.
- Mi a fene tartott ilyen sokáig?! – csattant a nő dühös hangja. – Egy hétbe telt elkapni ezt a kis…
- Csillapodjon, Hinako-sama. – csitította Naraku. – Itt van, amit akart. De lenne olyan kedves elárulni, hogy mit akar vele?
- Semmi közöd hozzá! – Hinako szavai hidegen csengtek.
- Szerintem van. – keményedett meg Naraku arca. – Az egyik legjobb katonámat és játékszeremet kellett elveszítenem miatta. Szóval magyarázatot követelek.
Hinako elmosolyodott és elismerően tekintett a férfira.
- Azt akarom, - kezdte. – hogy Sayoko megismerje a valódi szenvedést. El akarok játszadozni vele, mielőtt megölöm.
- Játszadozni?
- Igen. A háború is csak erre jó. Azt akarom, hogy Sayoko a saját kezével pusztítsa el, amit a szívébe zárt. A népét, a barátait, a szerelmét.
- Gonosz egy terv ez.
- Az bizony. Sayoko fog mindazért a fájdalomért szenvedni, amit Ryoumaru okozott.
- Akkor mi legyen a lánnyal? – nézett Sayoko – ra Naraku.
- Nálad hagyom egy kicsit. Majd eljövök érte.
Hinako azzal ismét eltűnt a fekete ködben.
- Túl magabiztos.
Naraku és Kagura a hang irányába néztek. Midori lépett ki a palota ajtaján.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Naraku.
- Lassan kitalál a sötétből, ahova a kétségbeesés űzte. – szólt Midori. – Kitalál a sötétségből, mert egy angyal vezeti. És ha újra a fényben fürdik, ereje mindent fölülmúl.
- Egy angyal?
Naraku ránézett az ájult nőre. Midori – nak igaza volt. Volt benne valami tekintélyt parancsoló. Valami, amit nem lehetett nem észrevenni.
- A vég csatája percről – percre közelebb ér. – nézett Midori Sayoko – ra. – És közel sem biztos, hogy ki fog győzni.