8. rész

- Hogy lehet, hogy elvitték az úrnőt? – csapott dühösen az asztalra Yoshimitsu.
- Nem érdekel az, hogy hogy lehet. – állt fel Sesshomaru. – Csak az érdekel, hogy visszaszerezzük őt.
Ekkor hirtelen megszólaltak a kürtök.
- Parancsnok! – rohant be az egyik katona. – Itt az ellenség!
Mindenki krétafehér lett. Rögtön az erkélyre siettek. Mikor meglátták kik állnak a kapuban még a vér is meghűlt az ereikben.
Hinako vezette a hatalmas szellemsereget. Mellette egy fekete köpenybe burkolt egyén állt, kinek testéből a vörös jakyi az égig tört.
- Most végzek veletek! – szólt Hinako és keze intésére a mellette állóról lerepült a köpeny.
Sesshomaru szíve hatalmasat dobbant. A színtelen, üveges szemekbe nézve, elfogta a kétségbeesés.
- Nem győzhetünk, ha ő az ellenfelünk. – szólt és megsemmisülten nézett rá.

Sayoko ijedten ült fel, de egy nő elkapta a vállát és visszanyomta a futonra. Sayoko ránézett.
- Ki vagy te? – kérdezte tőle.
- A nevem Midori. – mosolyodott el. – Ne félj tőlem, hime.
- Hime? Ismersz engem?
- Még személyesen nem volt hozzád szerencsém, de a látomásaimban már sokszor találkoztunk.
- Látomások?
- Igen. Boszorkány vagyok.
- Értem. És… megtudnád mondani, hogy hol vagyok?
- Természetesen. Naraku kastélyában.
- Mi?
Sayoko ijedten nézett a nőre. Hogy került ő ide? És ekkor hirtelen minden az eszébe jutott.
- Naraku rabolt el. – szólt.
- Igen. – válaszolt Midori, de a mosoly eltűnt az arcáról.
- Mit akar ő tőlem?
- Ő semmit.
- Akkor miért rabolt el?
- Az ő parancsára.
- Ő?
- Hinako.
Sayoko nem hitt a fülének.
- Aljas nőszemély. – mordult fel Midori. – Ördögi tervéhez téged akar felhasználni. Nem elég az a szenvedés, amit eddig okozott a családodnak. Még téged is meg akar kínozni mielőtt végez veled.
- Megkínozni? – kérdezte Sayoko.
- Igen. Mond. Nem érzel valami szokatlant a jobb karodban?
Sayoko a karjára nézett. Most ahogy Midori mondta, hirtelen a seb, amit Kagura okozott, égni kezdett. A lány odakapta a kezét.
- Mi ez?
- Egy ékkőszilánk.
- Ékkőszilánk?
- Igen. Naraku ezzel képes irányítani téged.
- Irányítani? De miért?
- Az előbb mondtam. Mert Hinako meg akar kínozni.
- Mi?
- Azt akarja, hogy a saját kezeddel pusztítsd el a néped.
- Mi?
Midori elfordult.
- Túl sokat beszélsz Midori. – szólt az ajtóban álló Naraku.
- Sajnálom. – Midori lehajtotta a fejét és elvonult.
- Pihenjen, hime. – fordult hozzá Naraku, majd elmosolyodott. – Még hosszú csata áll maga előtt.
Sayoko – t elfutotta a méreg. Talpra ugrott, de Naraku akkorra már kiment a szobából.
„Én pusztítsam el a népem? Miért teszi ezt velem?
- Mert tudja, hogy ezzel megtörhet. – csendült Arisa hangja.”
Sayoko lehunyta a szemét és elméjében ismét kirajzolódott Arisa alakja.
„- Mit tehetnék ellene? – kérdezte Sayoko.
- Semmit. – válaszolt Arisa. – Legalábbis ilyen hozzáállással semmit.
- Ilyen hozzáállással? Ezt hogy érted?
- Gyenge vagy, Sayoko. Még a saját néped sem akarod megvédeni. Hogy is képzelhettem, hogy te majd megtöröd Hinako erejét. Ostoba ötlet volt. Egy gyenge nő, aki még arra sem képes, hogy megvédje azokat, akiket szeret, az nem érdemli meg az erőmet.
- Az erődet? Hogy érted azt, hogy nem akarom őket megvédeni?
- Nézz magadra! Csak sajnáltatod magad! Összezuhansz az első kis akadály láttán!
- Kis akadály?! Mégis mit képzelsz magadról?!
- Én legalább tudom, hogy ki vagyok! Tudom mi a kötelességem!
- Szerinted én nem tudom?!
- Persze, hogy nem! Ostoba módon csak magadra gondolsz! Csak saját magadra!
- Ez nem igaz.
- Dehogynem. Mi lett volna, ha nem vállalok családot? Mi lett volna, ha magam állok ki Hinako ellen? Akkor senki nem keveredett volna bele. Ezek mind önző érdekek.
- Ez nem igaz. Nem akartam, hogy fájjon nekik.
- Az fáj Sesshomaru – nak, ha nem hiszel benne. Ha nem hiszel a saját erődben. Ha nem hiszel a kettőtök erejében. A szerelmetek erejében.
- Szerelem ereje? A kettőnk ereje?”
Sayoko kinyitotta a szemét, mikor az ajtó kinyílt. És ott állt ő. Hinako.
- Üdv, Sayoko. – mosolygott a nő.
Hinako csak nézte őt, majd megszólalt.
- A szemed. Pont olyan, mint… Ryoumaru – é. – majd elmosolyodott. – Jobban fogok szórakozni, mint sejtettem.
Sayoko csak ekkor vette észre a fekete ékkövet, ami a nő nyakában lógott.
„Jaj ne! Visszakapta az összes erejét.”
Hirtelen olyan égető fájdalom hasított a karjába, hogy Sayoko felsikoltott. Aztán minden elsötétült egy pillanatra. Mikor visszanyerte az eszméletét már csak külső szemlélő volt. A teste nem a saját akaratából mozgott. Hallott minden parancsot és a teste minden parancsra önállóan mozdult.
- Most meglátogatjuk Sesshomaru – t. – suttogta Hinako.

Sayoko üveges tekintettel meredt a saját népére, akik már fegyverben álltak előtte. A hallása, maga sem tudta miért, de kiélesedett és minden apró sóhajt meghallott. Még Sesshomaru suttogását is.
- Ha Sayoko ellen kell küzdenünk, akkor nincs esélyünk. De nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Harcolok érted az utolsó csepp véremig.
Sayoko teljesen ledöbbent. A férfi tudja, mekkora pusztítást képes végezni, mégis kiáll mellette és megpróbálja visszaszerezni, holott tisztában van vele, hogy az lehetetlen.
„- Ő más. – szólt Arisa. – Más, mint az én uram volt.
- Az urad?
Arisa Sayoko mellett állt és együtt figyelték az eseményeket. Mintha Sayoko teste csak báb lenne és ők a szemén át minden apró mozzanatot látnának.
Arisa szemébe, mintha könnyek szöktek volna.
- Igen. – kezdte. – Az én uram gyenge volt. Mégis szerettem.
- Gyenge?
- Igen. Gyenge volt, mert Hinako erejének engedett és elárult engem.
- Elárult?
Sayoko ijedten nézett a nőre.
- Igen. Nekem majdnem sikerült megölnöm Hinako – t, de ő hátba támadott engem. Érte harcoltam. És a lányunkért. Mikor viszont elárult Hinako – ért, minden erőm elszállt. Minden erőm, amit értük gyűjtöttem. Minden elszántságom és reményem. Az árulása okozta a vesztem. De tudtam, hogy egyszer majd jön valaki, aki igazán szeretetből fog harcolni. Hogy megvédje azokat, akiket szeret. Azt hittem te leszel az. De tévedtem.
- Miért tévedtél? Én… megakarom őket menteni.
- Nem. Te csak el akarsz futni.
- Ez nem igaz.
- Dehogynem. Most is csak siránkozol. Csak mentegetőzöl. Holott minden erőd meglenne harcolni. Benned az én erőm éledt fel. Csak nem vagy hajlandó használni. Még azért sem, hogy megvédd az urad és a gyermeked.
- Én… akarom.
- De eléggé akarod?
- Én…
- Ehhez a harchoz nem elég a nyers erő. Ahhoz, hogy valóban erős légy, szükséged van a szeretteid támogatására. És hinned kell benne, hogy ők melletted vannak, bármi is történjen. Ne magadért harcolj. Harcolj azokért, akiket szeretsz Sayoko. Harcolj értük.”
Sayoko lehajtotta a fejét.
- Gyerünk Sayoko! – kiáltott Hinako. – Öld meg őket! A néped, a barátaid, a családod, a szerelmed! Öld meg mind és szenvedj!
- Nem. – suttogta Sayoko.
- Mi?
- Itt… - Sayoko felemelte a fejét és égő vörös szemeivel Hinako – ra nézett. – csak te leszel az, aki meghal.
Sayoko karja ekkor rózsaszínű fénnyel ragyogott fel, majd az ékkő távozott a karjából. A szél feltámadt és körbefogta a hercegnőt. A vörös aura most fenyegetően vette körül.
- Harcolni akarsz?! – nézett rá Hinako. – Meghalsz!
- Te fogsz meghalni! Megöllek és megbosszulom őket. Ryoumaru – t, Shiyomi – t, Midoriko – t, Arisa – t, és mindenki mást, akit megöltél! Készülj, Hinako!
- Nem tudsz legyőzni!
- De igen. Mert nem magamért harcolok! Nem haragból vagy kötelességből. Hanem azért, hogy megvédjem azokat, akiket szeretek. A népem, a barátaim, a családom, a szerelmem. Csak értük harcolok. A szeretetük ad nekem erőt. Mert tudom, hogy mind mögöttem állnak.
Hinako elsápadt. Ugyanazok a szemek néztek rá. Arisa szemei. És még a lány külseje is ugyanolyan volt. Arisa benne éledt föl. És ahogy nézte a lányt, sorban meglátott mindenkit a szemében. Arisa – t, Midoriko – t, Shiyomi – t, Ryoumaru – t, és mindenki mást, akit eddig megölt. Mindenki ebben a lányban egyesült és most egyként indultak ellene.
A vörös aura tűzként tört ki Sayoko testéből és körbefogta Hinako – t.
- Nem! – kiáltott a nő. – Így nem lehet vége! Így nem!
De hiába ellenállt. A tűz elemésztette. Végül csak a vakító fénnyel pulzáló ékkő maradt, mely most körbefogta Sayoko – t, Sesshomaru – t, Inuyasha – ékat.
- Végül győztél. – szólalt meg egy hang.
- Ki ez? – nézett Sayoko – ra Sesshomaru.
- Arisa vagyok. – szólt a nő.
Mindenki szájtátva bámult rá. Sayoko tökéletes mása volt.
- De… - folytatta. – Nem én vagyok az, aki most beszélni óhajt veletek.
Arisa azzal megfordult.
- Arisa! – szólt utána Sayoko. – Köszönöm.
- Nem. Én köszönöm, Sayoko.
Azzal a nő elhalványult. De helyére rögtön más lépett. Őt már mindenki ismerte. Midoriko mosolyogva tekintett rájuk.
- Midoriko-sama? – szólalt meg Sayoko.
- Sayoko-chan. – nézett rajta végig a nő. – És üdvözlöm a többieket is.
Midoriko lassan mindenkit végigmért.
- Köszönök mindent. – szólt végül. – Mindenkinek. Köszönök mindent, amit értünk tettetek. Hogy hálánkat kifejezzük, szeretnénk teljesíteni egy kívánságotokat.
- Kik azok a ti? – kérdezte Sesshomaru.
- Én és mindenki, aki a családom tagja. Mindenki, aki harcolt Hinako ellen és, akiknek lelke, mind az ékkő foglya lett. Kérlek benneteket. Mondjátok el, mit kíván leginkább a szívetek.
Mindenki elgondolkozott. Mi az, amit a szívük kíván?
- Hallgatlak benneteket. – kezdte Midoriko. – Inuyasha?
Inuyasha Kagome – ra néezett.
- Nekünk nincs különösebb kívánságunk. – kezdte. – Csak, had maradjunk együtt örökre.
Midoriko bólintott.
- Sango?
- Én… - kezdte a lány. – Csak az öcsémet szeretném.
- Miroku?
- Szeretném, ha ez az átok örökre eltűnne.
- És te Sayoko? Van valami, amit igazán szeretnél?
- Nincs. – rázta meg a fejét a lány. – Már mindenem megvan.
- Legyen, ahogy kívánjátok. És még egyszer, mindent köszönünk.
Midoriko még egyszer utoljára elmosolyodott és a fehér fénnyel együtt ő maga is eltűnt.
- Vége? – kérdezte Sesshomaru.
- Igen. – nézett rá Sayoko. – Vége. Köszönök és mindent, Sesshomaru.
Sesshomaru elmosolyodott és boldogan szorította magához Sayoko – t.

Naraku és Midori Kanna tükrén át követte az eseményeket.
- Ezzel a mi harcunk is véget ért? – kérdezte Midori.
- Igen. – válaszolt Naraku. – Nincs már miért harcolnom. Hisz megkaptam mindazt, amit csak kívántam. Végre tudom, hogy mi a boldogság. És ezt neked köszönhetem, Midori.

Vége