3.rész

 Reggel minden lány a konyhában gyülekezett és alig fél óra alatt meg is kapták a beosztásukat. Naoko még mindig kissé ledermedve állt az asztal mellett.

- Lányom! – lökte meg Kaoro. – Ne csak álldogálj! Eredj a dolgodra. A nagyúr dolgozószobájával kell kezdened. Északi szárny, balról az ötödik szoba. A szemben lévő pedig a hálószoba, amit szintén ki kell takarítanod még ma.

- Re… rendben. – nyögte ki végül a lány, majd amilyen gyorsan csak tudta összeszedte a takarításhoz szükséges holmikat és a dolgozószoba felé vette az irányt.

 Minden egyes lépcsőfokkal csak idegesebb lett. A tegnap esti események hirtelen ismét lejátszódtak előtte. Mi lesz, ha megint ránéz? Nem. Erőt kell vennie magán. Ennyire senki sem lehet lélegzetelállító. De ő az. Nem. Csak egy kicsit. „Kilenc éven át menekültem mindenféle démon elől. Még kimondottan jóképű pasik is üldöztek. Ő sem különb. Ha megtudná, hogy ki vagyok, biztos, hogy rögtön megölne. Nem lehetek ilyen ostoba, gyenge liba. Túl sok mindenen mentem már keresztül ahhoz, hogy holmi szépszemű pasik végett feladjam az életem.”

 Naoko nagy levegőt vett, mikor az ajtóhoz ért. Lenyomta a kilincset és határozottan lépett be a szobába. Balszerencséjére viszont az nem volt üres. Hiába a korai óra. Egy pillanatig csak nézte a férfit, majd meghajolt előtte.

- Jó reggelt, nagyúr.

- Takarítani jöttél? – kérdezte színtelen hangon Sesshomaru.

„Jaj, az az édes hangja. Nem, Naoko. Elég!”

- Igen, uram. – válaszolta.

- Kezdheted. – bólintott végül Sesshomaru.

 Naoko a könyvespolchoz lépett, melyen rengeteg könyv pihent. Látszott, hogy csupán némelyiket vették elő hébe – hóba, mert a többit szinte vastagon lepte a por. A lány gyors és határozott mozdulatokkal sorban leszedte őket, letörölte a port, majd vissza is tette a helyükre a könyveket. Aztán az asztalra esett a pillantása, melyen szintén pihent pár kötet.

- Uram. – lépett közelebb az asztalhoz. – Ezeket is eltehetem?

 Sesshomaru csak felpillantott rá és csak nézte egy pár pillanatig. De Naoko számára ez egy örökkévalóságnak tűnt. A borostyánszempár ismét magával ragadta és nem eresztette. Hiába próbálta letagadni, rabul ejtették ezek a gyönyörű szemek. Végül Sesshomaru megtörte a pillanatot és csak legyintett egyet, mikor visszatért a papírokhoz.

- Már nincs szükségem rájuk.

 Naoko bólintott és ezeket is felrakta a polcra. De az utolsó kötetnél Sesshomaru elkapta a csuklóját.

- Ez még kell.

 A lány szíve kihagyott egy pillanatot és hirtelen úgy érzete, mintha a bőre lángolna, ahol a férfi érinti.

- I… igen. – suttogta rekedten, de Sesshomaru nem engedte el.

- Honnan jöttél? – kérdezte végül.

- Tessék? – hökkent meg Naoko.

- Kinta azt mondta, hogy nem a határmenti faluból való voltál, ahogy a többi nő. Honnan jöttél?

- Ne haragudjon, uram, de magának ahhoz semmi köze. – Naoko hangja hirtelen keményedett meg.

- Hogy mondtad? – váltott hangnemet Sesshomaru is.

- Azt mondtam semmi közöd hozzá, hogy honnan jöttem. Ne érdekeljen a múltam, mert egyáltalán nem rád tartozik.

 A férfi szemét hirtelen halvány vörös színű fátyol fedte be.

- Velem egy halandó nő sem beszélhet így. – kezdte csendesen, de hangjában érezni lehetett az elfojtott indulatot. – Sőt. Senki nem beszélhet így velem.

- Látod ez pech.

- Tudod. A bátorságot és az ostobaságot csupán egy halvány vonal választja el.

- Igaz lehet. De az is, hogy utóbbi a nagyúr fő erényei közé tartozik.

- Te… Ennyire szeretnél meghalni?

- Én ugyan nem, de szeretem kimondani az igazságot.

- Szóval, hogy ostoba vagyok?

- Ostoba, beképzelt, arrogáns…

 Naoko nem tudta folytatni, mert egy pillanat alatt a földön találta magát. Fel akart állni, de Sesshomaru súlya ólomként nehezedett a tagjaira.

- Szállj le rólam. – sziszegte dühösen a lány.

- Vondd vissza, amit az előbb mondtál. – suttogta Sesshomaru.

- Soha. Igazam van.

- Igen?

- Igen.

 Mindketten égtek a haragtól és gyilkos pillantásokat lövelltek a másik felé. Sesshomaru egyszerűen nem akart megmozdulni, márpedig Naoko egyre nehezebbnek találta a férfit. Pillanatról pillanatra gyorsabban vette a levegőt, ami ilyen közelről édesen simogatta Sesshomaru bőrét. Az illata pedig minduntalan befészkelte magát a szaglójárataiba és nem eresztette. Aztán csak azon kapta magát, hogy a távolság egyre csak fogy köztük, de nem akarta megállítani. Alig választotta el már csak pár milliméter, hogy megízlelje a lány hívogató, telt, rózsaszín ajkait, mikor az ajtó kinyílt és egy asszony lépett be rajta. Naoko és Sesshomaru egyszerre kapták felé a fejüket.

 Kaoro a meglepettségtől szóhoz sem jutott.

- Elnézést. – dadogta zavartan. – Nem akartam kellemetlenkedni.

 Gyorsan kilépett a szobából és behúzta maga mögött az ajtót.

- Szállj le rólam! – kiáltotta Naoko és minden erejét összeszedve tolta le magáról a férfit, majd rohanva elhagyta a szobát és bevágta maga mögött az ajtót.

„Miért nem öltem meg, mikor ilyen szemtelen volt? – Sesshomaru a mennyezetet nézte és ismét felidézte a lány vágytól csillogó barna szemeit. – Bárki mást gondolkodás nélkül megöltem volna, de ebben a nőben van valami különleges. De mi? Van egy olyan érzésem, mintha valamit folyton titkolna előlünk. A hangjából hercegnői gőgöt lehet kihallani, ugyanakkor képes megalázkodni. Csupa ellentét ez az asszony. De úgyis rájövök, hogy mit akar elrejteni.”

- Kaoro - sama! – kiáltott Naoko az idős nő után. – Várjon! Kérem. Amit az előbb látott…

- Nekem ne magyarázkodj, leányom. – intette le a nő. – Ami kettőtök közt zajlik az csak rátok tartozik.

- De…

- Ne magyarázkodj. Én…

- Hallgasson már meg!

 Kaoro megilletődve pillantott fel a dühös nőre.

- Amit az előbb látott, az nem az volt aminek látszott. Én gyűlölöm azt az átkozott férfit és nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. És azt sem akarom, hogy más így gondolja.

- Ugye ezt te sem hiszed el? A vak is látja, hogy vonzódtok egymáshoz. Hallottam a veszekedést.

- Mi?

- Azért mentem be, mikor elhallgattatok, mert azt hittem Sesshomaru megölt. De nem. Valamiért nem tette meg. Hidd el, lányom. Megöl a kíváncsiság, hogy tudjam, miért kímélte meg az életed.

 Naoko csak hallgatta az asszonyt. Ő maga is kíváncsi lett volna rá, vajon a férfi miért kímélte meg.

- Van benned valami figyelemfelkeltő, valami különleges. – folytatta Kaoro. – Bár tudnám mi az.

- Én…

- Most eredj a dolgodra. Szerintem még van mit csinálnod.

- Nem akarom látni.

- Pedig amíg itt élsz, addig dolgozol. És az a dolgod, hogy kitakarítsd még a nagyúr szobáját. Eredj és tedd a dolgod! Nem kívánok tovább vitázni erről.

 Naoko csak bólintott, majd tétován figyelte ahogy az idős asszony eltűnik a cseléd szárny bejárata mögött. Egy darabig még csak állt ott egy helyben, majd lassan visszasétált a férfi szobája elé. A takarítószerek már az ajtó előtt voltak. Naoko bár örült, hogy nem kellett még bemennie a szobába értük, de sértőnek találta, hogy a férfi így lenézi őt. „Úgy látszik ez az alak csak játékszernek tekinti a nőket. Hát velem nem fog játszadozni. Erre megesküszöm.”

 Felkapta a rongyot és a vödröt, majd a szemben lévő ajtót kinyitva, belépett a férfi hálószobájába. A szobában csupán egyszerű bútorokat talált. A bejárati ajtóval szemben egy kicsiny erkély ajtaja foglalt helyet. Az erkélyajtó mellett egy egyszerű íróasztal helyezkedett el. A jobboldali falnál egy szekrény, melyben valószínűleg a férfi ruhái voltak. Balra egy kisebb ajtó nyílt, ami a fürdőt választotta el a szoba ezen részétől. Közvetlen az ajtó mellett pedig egy hatalmas ágy foglalt helyet. A szoba fala – csakúgy, mint a kastély többi része – fehérre volt meszelve. Az íróasztaltól balra pedig egy kisebb ablak volt vágva, amit bíborszínű sötétellő fedett. Az ágy szintén bíborszínű takaróval volt leterítve.

 Naoko sóhajtva szippantott a levegőből és ugyan maga sem vette észre, de egy kicsiny mosoly kíséretében nyugtázta, hogy az egész szobát betölti a férfi megnyugtató illata.

 Alig egy óra elteltével kitakarította a fürdőt, letörölte a port és felmosott a szobában. Dolga végeztével helyeslően bólintva dicsérte meg saját munkáját és az ajtóhoz lépett, hogy elhagyja a szobát, mikor az kinyílt és Naoko egy izmos felsőtestbe ütközött. Hála a lendületnek és a vizes padlónak, fájdalmasan nyekkenve ért földet. Lassan kinyitotta a szemét és meglátta a „támadóját”. Sesshomaru közönyösen állt az ajtóban és a nőt nézte.

- Még mindig itt vagy? – kérdezte tőle unottan.

 Naoko – nak sem kellett több. Rögtön talpra pattant és az ajtófélfának lökve a férfit, kezében a vödörrel és a ronggyal, kiviharzott a szobából.

 A konyhában dühösen csapta le tisztítószereit a sarokba, majd mindenkit félrelökve az útjából, a kert felé vette az irányt. Meg sem állt a tóig. Ott indulatosan huppant le a smaragdzöld fűbe és szikrázó szemeit a vízre emelte. Alig ülhetett ott pár perce, mikor valaki megérintette a vállát.

 A lány hirtelen fordult hátra, de mikor meglátta az idegent, csalódott arcot vágott. „Miért is jönne utánam. Mégis mi a fenét hittem?”

- Te meg mit akarsz? – mordult Kinta – ra.

- Hé! – emelte fel védekezően a karját a férfi. – Még mindig haragszol a tónál történtek miatt?

 Naoko csak unottan félrenézett és egy követ dobott a vízbe.

- Nem veled van bajom. – mondta mégis.

- Akkor? – ült le mellé érdeklődve a fiú.

- A drágalátos nagyúrral.

- Akarsz róla beszélni?

- Nem.

- Rendben. És valami másról?

- Mint például?

- Például, hogy mit kerestél abban a faluban.

- Semmi közöd hozzá.

- Ide figyelj. Nem tudom miért, de szeretnélek megismerni. Van valami benned. Valami megmagyarázhatatlan, ami szinte vonzz magához. Csak beszélgetni szeretnék és esetleg barátkozni. Ne légy ilyen elutasító.

- Ne haragudj. – nézett félre Naoko. – Csak… sajnos meg kellett tanulnom azt a kegyetlen szabályt, hogy idegenekben soha ne bízz meg, ha sokáig akarsz élni.

- Igen. Ez tényleg kegyetlen szabály, de én nem foglak bántani.

- Kötve hiszem.

- Miért?

- Nem fontos. Csak… szeretnék barátokat, de nehezen bízom meg másokban. És ezért elnézésed kérem. Örülök neki, hogy ennyire törődsz velem, hol ott csupán alig egy hete ismersz.

- Mesélj egy kicsit nekem. Bízz bennem, Naoko. Szeretném, ha barátok lehetnénk.

- Van egy olyan érzésem, hogy te többet akarsz a barátságnál, amit…. Nagyon sajnálom, de nem adhatok meg.

- Értem, de jelen pillanatban megelégednék a barátságoddal is. Kérlek. Mesélj egy kicsit.

- De hol kezdjem?

- Mondjuk az elején. Mit kerestél abban a faluban?

- Már lassan kilenc éve vándorlok. Tíz éves koromban el kellett hagynom a családom a saját biztonságom érdekében. Azóta kénytelen vagyok a saját lábamon megélni. Nem mondom, hogy könnyű sorom volt, de azért annyira nem is nehéz. Megtanultam értékelni az életem. És tudom, hogy nincs értékesebb a szabadságnál, amitől ti fosztottatok meg.

- Ne haragudj.

- Ugyan semmi gond.

- Az én hibám. De tudod… örülök, hogy mégis sikerült elkapni téged. Így megismerhettem egy ilyen érdekes nőt.

 Naoko a fiúra nézett és kitört belőle a nevetés. Egyszerűen természetellenesnek találta, hogy ez a csupa mosoly, folyton viccelődő fiú, most ilyen komoly képet vágott.

- Mit nevetsz? Hé! – bökte meg Kinta, de Naoko nem tudta abbahagyni a nevetést.

 Sesshomaru megtorpant, mikor meglátta a nőt a tó partján. Úgy tűnt nagyon jól szórakozik Kinta társaságában. Az ő társaságában bezzeg folyton feszült volt és csak sértegetőzni tudott. Egyszer sem nevetett. Pedig milyen édes hangja van. „Mi a fene ütött belém? Miért jöttem utána? Miért érdekel, hogy hogy van? De most, hogy így látom őket, mintha… A mellkasom úgy fáj. Valami mintha szúrná itt belül. Te jó ég. Mi van velem? Egy halandó nő miatt így érezni? Olyan szánalmas vagyok. És igaza van. Egy ostoba alak.”

 Sesshomaru egy pillanatig sem várt tovább. Sarkon fordult és hátra sem nézve elsétált a tó mellől. Fülében még oly sokáig ott csengett a nő édes nevetése. Tényleg képes volt rá? Érzéseket kezdett táplálni egy halandó nő iránt. Olyan szánalmas lett, mint az apja? De… valahogy úgy szerette volna érezni azt az édes, bizsergető érzést, amit szerelemnek hívnak. És ennek a nőnek a közelében érezte is. De miért van, hogy akiket szeret, azok folyton becsapják?