4. rész

 Sesshomaru indulatosan trappolt be a kastélyba és meglehetősen a vártnál erősebben vágta be a súlyos ajtószárnyakat, aminek hangja égzengésként hatott a kihalt csarnokban. De a férfi nem törődött vele. Csak ki akarta verni a fejéből azt az átkozott halandó nőt, aki hirtelen ilyen érzelmeket ébresztett benne. Gyűlölte magát, amiért ilyen gyenge és képes ilyen szánalmas érzelmeket érezni egy koszos halandó iránt.

 Tehetetlenségében öklével akkorát csapott a falba, hogy az repedezni kezdett és a vakolat nagy darabokban potyogott a lába mellé.

- Sesshomaru – sama! – kiáltott ijedten Kaoro. – Mégis mit művel?

 Sesshomaru az asszonyra nézett, majd mit sem törődve vele, feltrappolt a lépcsőn és bevágta maga mögött a szobája ajtaját.

 Kaoro – t viszont nem lehetett csak így faképnél hagyni. Nyomban a férfi után ment.

- Mégis mit képzelsz? – mordult az ágyán elterült szellemre. – Kérdeztem valamit, Sesshomaru!

 Sesshomaru csak felnézett a nőre, aki hirtelen olyasvalamit láthatott a szemében, amit már lassan 300 éve nem látott. Könnyeket. Csupán pár csepp könny táncolt a férfi szeme sarkában, de ez legalább annyit jelentett az ő esetében, mintha más egy vödröt sírt volna tele.

- Sesshomaru. – lágyult suttogássá az asszony hangja. – Mi történt kicsikém?

- Az az átkozott. – suttogta maga elé a férfi. – Bezzeg Kinta – val olyan jókedvűen elbeszélget. Engem meg csak sérteget és ha hozzáérek retteg. Miért? Kaoro – san. Mond miért vagyok ilyen hitvány, gyenge alak, aki ellágyul egy halandó nő közelségétől?

 Kaoro lassan megértette mi folyik itt. Sesshomaru talán életében először féltékeny. Féltékeny, mert egy olyan érzés kerítette a hatalmába, amit már évek óta próbál kiirtani magából. A szeretet. A férfi, aki évek óta nem mosolyog, aki évek óta egyetlen érzelmet sem mutatott, most megremeg egy halandó nő pillantásától.

- Mért vágyok rá, hogy megérintsen? – suttogott Sesshomaru. – Miért vágyok rá, hogy megnyíljon nekem? Hisz csak egy halandó nő. Mégis… úgy fáj, ha mással látom. Ha nem rám mosolyog a szívem összeszorul.

- Sesshomaru. – ült le mellé Kaoro. – Nem számít a szívnek, hogy ki melyik fajtából származik. Nem számít, hogy ő ember, te pedig szellem. Sosem számított. Nem választhatod meg, hogy a szíved kiért dobogjon.

- De miért nem? Apám halálakor megfogadtam, hogy soha többé nem engedem, hogy bárki is birtokolja a szívem, mert nem akarom újra érezni a szenvedést.

- Kicsi Sesshomaru.

 Kaoro magához húzta a reszkető férfit. Kezével a haját simogatta, és halkan csitítgatta. Ő segítette a világra ezt a férfit és élete szinte minden percében vele volt. Ismerte minden mozzanatát, de ennyire szenvedni csak az apja halálakor látta.

 Naoko és Kinta egyszerre kapták fel a fejüket a robajra.

- Mi volt ez? – kérdezte ijedten Naoko.

- Nem tudom. – rázta meg a fejét Kinta.

 A szél hirtelen támadt fel és egy ismerős illatot hozott a nő felé. Sesshomaru illatát. Ijedten tekintett maga elé és egy percig sem tétovázott. Felpattant a földről és a kastély felé rohant.

 Mikor a férfi szobája elé ért, megtorpant. Sós könnyek illata terjengett a levegőben. „A szobából jön.”

 Az ajtón ebben a pillanatban lépett ki Kaoro. Meglepve tekintett fel a lányra.

- Mit keresel itt? – kérdezte.

- Én… csak… - kezdte Naoko. Nem igazán tudta most mivel magyarázza ki a helyzetet. – Csak beszélni akartam a nagyúrral.

- Alszik. Halaszd ezt a beszélgetést máskorra, gyermekem.

- Rendben.

 Kaoro csak bólintott majd a dolgára sietett. Naoko viszont nem mozdult. A nő ruhájából szintén könnyek illata áradt. Egy pillanatig még várt, majd mikor meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, lassan benyitott a szobába.

 Sesshomaru valóban aludt. Vértje és felsőruházata az asztalon hevert, míg ő maga félig betakarózva szuszogott.

„Nagyon mélyen alszik, ha nem érezte meg az illatom.”

 Naoko lassan az ágy felé lépkedett. Leült az ágy szélére és az alvó szellemre emelte a tekintetét. Az arcán ekkor pillantotta meg a könnyeket. A szeme csodálkozva kerekedett el. „Sírt? Miért?”

 A késztetés, hogy megérintse szinte elviselhetetlen volt. Lassan felemelte a kezét és megérintette a férfi arcát. A bőre puha és forró volt, hogy szinte Naoko belereszketett. „Miért vagyok ilyen gyenge a közelében? Miért forrósodik fel a testem, ha csak rám pillant? Miért érzem úgy, hogy legszívesebben örökre a karjai fogságában vergődnék? De mi ketten soha nem lehetünk együtt. Nem csak, hogy koszos halandónak tart, de még ellenség is vagyok. Miért kellett veled találkoznom?”

 Sesshomaru hirtelen megrándult és kinyitotta a szemét. Naoko még levegőt sem tudott venni, mikor a férfi dühösen kapott a karja után. Egy pillanat alatt a mai nap folyamán másodszor érezhette a férfi súlyát a saját testén. De azok a rideg, vörös szemek örökre az emlékezetébe vésődtek.

- Mit keresel itt, koszos halandó? – dörrent a férfi hangja. – Mégis mit képzelsz? Hogy mersz bejönni a szobámba engedély nélkül? És hogy mersz megérinteni?

 Naoko teljesen megdermedt. A rettegés átjárta a testét. Olyan gonosz és vérszomjas volt ez a férfi, akit most látott, hogy el sem tudta képzelni, hogy ugyanazzal áll szemben. A szavaiból tömény megvetés és mérhetetlen düh áradt, amik lassan szívódtak fel a lány agyában. Több se kellett neki. A düh az ő agyát is elöntötte.

- Hogy mersz koszos halandónak titulálni, te szellemek szégyene! – üvöltötte kétségbeesetten Naoko és öklével ütötte a szellemet, ahol érte. – Nem is ismersz! Hogy mersz így beszélni velem?! Még te vagy felháborodva? Hisz nekem lenne itt egyedül jogom dühösnek lenni? Egy kastélyba zártak egy gonosz szörnyeteggel! Elvették a szabadságom! És akkor még van képed így beszélni velem?!

 Sesshomaru szeme lassan ismét visszanyerte borostyán sárga színét és nyugodtan hallgatta végig a lányt. Figyelte, ahogy a könnyek elöntik az arcát. Az ütlegelése lassan megszűnt, és csak csendesen zokogva feküdt a férfi alatt. Sesshomaru – ban a bűntudat vette át az előbbi düh helyét. Csak nézte a gyönyörű nőt és fájt a szíve, hogy ennyi szenvedést okozott neki.

- Gyűlöllek. – suttogta Naoko.

 Lassan kinyitotta barna szemeit és csak nézte a férfit. Nem érdekelte, hogy bárki rájuk nyithat. Nem érdekelte, hogy jelen pillanatban mit is gondolnának róluk, ha így meglátnák őket. Csak Sesshomaru érdekelte. A szemei most annyi részvétet és bűntudatot tükröztek. Hirtelen úgy kívánta a férfi csókját, mint magát a levegőt. És mintha a szellem olvasott volna a gondolataiban, fejével lassan közelített a nő felé. „Csak egyszer. – gondolta Naoko. – Nem érdekel, ha utána meghalok. Csak egyszer érezhessem, hogy szeretnek. Nem érdekel, ha utána összedől a világ.”

 Amint ajkuk egymáshoz ért, a világ megszűnt létezni. Naoko úgy érezte, hogy a világ leggyengédebb csókját kapta meg a férfitól. Földöntúli boldogság vett rajta erőt, mikor ajkai lassan kettéváltak és beengedték a férfi követelőző nyelvét. Csókjuk közben szinte testük és elméjük is egyé forrt. Nem érdekelte őket már semmi csak, hogy együtt vannak, itt ebben a pillanatban.

 Sesshomaru bár nem akarta beismerni, olyan jól esett neki a lány érintése, mint egy korty víz a száraz sivatagban. A fájdalom a mellkasából eltűnt és csak az édes, égető vágy maradt meg. Úgy érezte, hogy semmi sem teheti tönkre ezt a pillanatot. Csak csókolta a lányt, mintha a csókjából nyert volna erőt.

 Naoko – t hirtelen forróság öntötte el. Teste néhány pontja szinte égni kezdett. Érezte, hogy a csípőjén húzódó méregcsíkok lüktetni kezdenek, majd ugyanilyen lüktetést érzett a csuklóján, a bokáján és az arcán is. Hirtelen belényilallt a felismerés. „Nem láthat meg így. – gondolta növekvő riadalommal a lány. – El kell tűnnöm.”

 Naoko kitépte magát a férfi szorításából és egy pillanat alatt leugrott az ágyról, majd bevágta maga mögött az ajtót. Egyenesen a szobájába futott és hálát adott a kamiknak, hogy senkivel nem találkozott. A szobájában kulcsra zárta az ajtót és lekuporodott az ágyra.

 Sesshomaru – t váratlanul érte a lány távozása. Teljesen összezavarodott. Hisz az előbb tisztán érezte, hogy Naoko is olyannyira kívánja őt, mint ő maga a lányt. Akkor most miért rohant el? Csalódottan feküdt a hátára és tenyerét a homlokához nyomta. De azt be kellett ismernie, hogy soha ilyen csókot egy nőtől sem kapott. Nem érdekelte milyen áron, de újra érezni akarta a nő édes ajkait. És amit akar, azt meg is kapja.

 Naoko félve nézett végig magán. Először a bokáját, majd a csuklóit pillantotta meg. Mind a négy helyen egy – egy fekete méregcsík húzódott, akárcsak a csípőjén. Lassan a vízzel teli tál fölé hajolt, amiben reggel az arcát mosta meg. Nem sokkal a szemei alatt egy – egy szintén fekete méregcsík húzódott. Elől pedig két tincs a hajából ezüstszínűre váltott, ami csábító keretbe vonta vékony arcát. Ahogy ismét végignézett magán, sóhajtott és suttogva kiejtett a szavakat, amiktől a legjobban megrémült.

- Ő a párom.

Egy kis magyarázat:

 A fehér farkasok népe a legritkább és legerősebb szellemfajta. Csupán 100 évente egyszer születnek és azok mindig lányok. (Kicsit komplikáltnak találtam, ha fiúval képzelem el ezt, ezért lettek csak lányok.) Általában már születésük után pár nappal megkeresik a párjukat, az egyetlen férfit, aki képes átváltoztatni őket. Az anyák ugyanis képesek látni ezt a bizonyos férfit. De csak egy pillanatra, mikor gyermekük megszületik. A „párom” szó egyetlen személyt takar. Az egyetlen férfit, aki képes átváltoztatni az adott fehér farkast. Ugyanis nem elég elveszíteniük az ártatlanságukat. Csak az a férfi változtathatja át őket, akinek egyetlen csókja képes átváltozásra kényszeríteni a nőt. De ez a köztes állapot csupán pár óráig tart. Mindenkinél változó. Ha ez az idő lejár, ismét emberi alakjukba térnek vissza. Naoko esetében ez a személy Sesshomaru. Csak akkor kaphatja meg valódi és végleges alakját és erejét, ha Sesshomaru veszi el az ártatlanságát.

 Másrészt a fehér farkasok azért ilyen ritkák, mert egyrészt hatalmas erővel áldották meg őket – uralják az öt elemet (tűz, víz, levegő, föld és energia, ami a másik négyet összetartja) – másrészt, mert csak ha ötszáz évente egy farkas átváltozik, már az is ritkaság számba megy. A történetben 600 éven belül Naoko lesz az első, aki képes lehet az átváltozásra, ha sikerül összejönnie Sesshomaru – val. De hogy ne legyen olyan könnyű dolguk, ha más veszi el az ártatlanságát, soha nem lesz képes átváltozni. Egész hátralévő évszázadait emberi alakban éli le. Mert hiába az emberi test, a vére akkor is szellemi marad. De ezt a különbséget csupán oni – k képesek érezni. Erre pedig még ki fogok térni az elkövetkezendő részekben és ez is sok bonyodalmat fog okozni.