2. rész – A nagy találkozás

 Másnap reggel mindenki felkerekedett és tovább folytatták útjukat a kastély felé.

- Mennyi idő míg a kastélyba érünk? – kérdezte Naoko fennhangon, hogy a szekér mellett sétáló Kinta felfigyeljen rá.

 Még mindig szörnyen dühös volt és esze ágában sem volt, hogy többet beszéljen a férfival, mint kellene.

- Ebben a tempóban még nagyjából négy nap. – válaszolt Kinta, de nem mert a nőre nézni.

 A szagából tudta, hogy csak egy apróság kell és dühe ismét az egeket fogja ostromolni. „De mi a fenéért vagyok ennyire berezelve egy halandó nőtől? – gondolta magában Kinta. – Egyetlen éles nézésétől a hideg futkos a hátamon. Még ha Sesshomaru néz így rám, akkor sem ijedek meg ennyire. Ki a pokol lehet ez a nő?”

- Mi a jó égért jöttök az isten háta mögé rabszolgákat keresni? – sóhajtott fel Naoko.

- Erre sokkal több a dolgos asszony, mint a kastély közelében. – válaszolt Kinta.

- Mármint attól függ milyen dolgokra keresünk nőket.

- Alaptalan a vádaskodásod. A nagyúrnak nem efféle dolgokra kellenek a nők. Ágyasa van elég.

- Ó, sejthettem volna. Én ostoba. Hisz egy nagy szellem mit is akarhat az egyszerű halandóktól.

 Kinta – t egyre jobban kezdte feszélyezni a kialakult beszélgetés. Naoko szavaiból szinte sütött a gúny és mintha egy kis sértődöttséget is kihallott volna a nő szavaiból. „Biztos csak képzelődök. – rázta meg gondolatban a fejét a férfi.”

- Tudod… - kezdte Kinta. – a kastélyban illene majd kicsit visszavenned ebből a gúnyos és csipkelődő magatartásból.

- Ezzel célozni akarsz valamire? – fordult sértődötten Kinta felé a nő.

- Csupán arra, hogy urunk nem valami megbocsátó típus. Ha nem vigyázol a szádra, még megöl.

- Feh!

 Naoko ismét előre szegezte a tekintetét és egy szót sem szólt tovább. „Kezdek egyre kíváncsibb lenni erre a nagyúrra. – elmélkedett magában tovább a lány. – Bár, amiket hallottam róla otthon… nem épp a legkedvesebbek voltak. Állítólag az ő apja volt az, akibe Kayoko - san szerelmes lett. És akiért feláldozta az életét. Apám pedig ezért gyűlölte InuTaisho – sama – t ennyire.”

 A napok egyre csak teltek és ők egyre közelebb kerültek a börtönükül szolgáló kastélyhoz. Naoko pedig egyre inkább tisztába került azzal, hogy a szabadságát csak nagyon nagy csaták árán tudja majd visszakapni.

 A negyedik nap naplementekor érték el a kastélyt. A tíz fős szolgákból álló csoport és a tíz katona szinte egyszerre lélegzett fel, mikor átlépték a vaskaput és beléptek a kastély előtt elterülő gyönyörű kertbe.

 Naoko – nak még a lélegzete is elállt, mikor körülnézett a pompás kastélykertben. Fák és virágok voltak mindenütt, míg tőlük jobbra egy hatalmas tó terült el. A fű zöld volt, akár a smaragd, de a képet igazán csak a kert végében álló hatalmas, szürke kőkastély tette teljessé. Pompás látványt nyújtott a megannyi toronnyal és milliónyi ablakkal, melyek mind visszatükrözték az épp lemenő nap sugarait.

 Valószínűleg a kastély háta mögött lehetett a gyakorlótér. Naoko felé ugyanis a szél acélpengék csengését és izzadság szagot hozott. Hirtelen felrémlett előtte a rengeteg kimerítő edzéssel eltelt óra, melyet távozásáig az apja, majd távozása után a dadája adott neki. Nő létére igencsak jó fegyverforgató volt. Bár szüksége is volt rá a saját helyzetét tekintve.

 A szekerek hirtelen megálltak és a katonák sorban leparancsolták őket róluk, majd a kastély előcsarnokába vezettek mindenkit. Naoko a sor végén kapott helyet. Érdeklődve tekintett végig a hatalmas csarnokban.

 A falakat fehérre meszelték és lehettek vagy nyolc méter magasak. A bejárati ajtóval szemben egy kicsivel kisebb, de szintén vastag fából készült ajtó nyílt, mely egy másik terembe vezetett. Sajnos azt nem tudta megállapítani, hogy melyik terem lehet, mert az ajtó jelenleg zárva volt. De ahogy visszagondolt a saját kastélyukra, az ebédlőre tippelt. Ezt az ajtót viszont két lépcsősor vette szinte körbe, amik a kastély két külön szárnyára vezettek. Majd ahogy még tovább nézelődött, a bal oldali lépcsősor aljában észrevett egy kicsike, átlagos méretű ajtót. Abban viszont már teljesen biztos volt, hogy az az ajtó csakis a cselédszárnyra vezethet. Nézelődését viszont félbe kellett szakítani, mert a jobb oldali lépcsősor tetején kinyílt egy ajtó és egy férfi lépett ki rajta.

 Naoko lélegzete is elakadt, mikor megpillantotta Nyugat nagyurát. Soha életében nem látott még hozzá hasonló férfit. Egész lénye tekintélyt parancsoló volt és mintha valami különös felsőbbrendűség áradt volna belőle.

 Sesshomaru nyugodt léptekkel jött le a lépcsőn és Kinta – hoz lépett, aki azon nyomban fejet hajtott ura előtt.

- Ezeket hoztátok a határokról? – kérdezte a férfi.

 Ahogy a nő meghallotta a hangját, mintha villám futott volna végig a testén. Olyan hideg, de mégis olyan férfias hangja volt, hogy szinte nem tudott betelni vele.

- Igen, uram. – válaszolt Kinta.

 Sesshomaru ekkor a nők felé fordult és sorban mindegyiket szemügyre vette. Arcán semmi nem látszott, de sehogy sem volt megelégedve. Ami pedig a legjobban idegesítette az a nők körül terjengő iszonyatos félelem szaga volt. Mikor a sor végére ért kissé megtorpant. Egy fekete hajú nő állt vele szembe, aki még démoni szemmel is igen kívánatosnak volt mondható. Hatalmas, barna szemeivel ridegen tekintett maga elé.

 Naoko nem akart a férfira nézni. Elég volt az előbb is csak egy pillantást vetnie rá, és valami furcsa, ismeretlen remegés kerítette hatalmába a szívét. De ahogy már csak centik választották el őket, kezdte elveszíteni a célját. A férfi illata minduntalan bekúszott az orrába és teljesen megőrjítette. Lassan pillantott fel rá. De abban a pillanatban, hogy tekintetük összefonódott, Naoko – t elragadta a borostyánszínű, jeges forgatag. Szíve pillanatról – pillanatra gyorsabban kezdett dobogni. De még mielőtt teljesen elveszítette volna lélekjelenlétét, a férfi megtörte a szemkontaktust és visszasétált Kinta – hoz. Naoko pedig magában hálát rebegett a kamiknak.

 Sesshomaru és Kinta még beszélt egy pár percet, majd a katonák és szinte az összes démon elhagyta az előcsarnokot. Egyedül csak egy őszülő, szigorú arcú démonnő maradt. Lassan a lányok elé sétált és megköszörülte a torkát.

- Köszöntök mindenkit a nyugati kastélyban. – kezdte az idős nő. – Mától fogva ez a hely az otthonotok. Ajánlom becsüljétek meg amennyire csak tudjátok. És soha ne felejtsétek el az első szabályt, míg itt éltek. A kastélyban élő démonokra pillantani csak és kizárólag akkor lehet, ha ők parancsolják. Eszetekbe se jusson tiszteletlenül bánni velük, mert az életetekkel fizettek érte. Főleg a nagyúrra vonatkozik ez a kijelentés. És ami a legfontosabb. Még véletlenül se jusson eszetekbe megszökni innen. Aki ilyesmivel próbálkozik, az biztos halált érdemel, amint az urak elé kerül.

 A nők nagyot nyeltek ijedelmükben, de egy szót sem szóltak. Csak illemtudóan lesütötték a szemüket és hallgatták az öreg démonnő szavait.

- Most pedig. – folytatta az asszony. – A nevem Kaoro. Ennek a kastélynak a „házvezetője”, és az elsőszámú feljebbvalótok. Most átmegyünk a cselédszárnyra, és ott megmutatom a szobáitokat. Holnap kora reggel a konyhában gyülekező és megtudjátok kinek mi lesz a dolga itt a kastélyban.

 Azzal hátat fordított a lányoknak és intett nekik, hogy kövessék. A lányok libasorban követték a nőt. Szép lassan mindenki megkapta a szobáját, míg már csak Naoko maradt egyedül. Ő egy egyszemélyes szobában kapott helyet.

- Csodáltalak az imént, lányom. – fordult vissza még az ajtóból Kaoro.

- Miért? – fordult meglepetten az idős nő felé Naoko.

- Egy csepp félelmet nem éreztem benned. Ráadásul… - állt meg egy pillanatra a nő és elmosolyodott. – volt merszed nyíltan szembenézni a kastély hatalmas urával. A többi lány pedig úgy remegett, mint a nyárfalevél. Nem vagy mindennapi.

- Köszönöm. – mosolyodott el Naoko is. – De… még árulja el nekem Kaoro – sama. Hogy hívják a nagyurat?

- Nem tudod? – lepődött meg az idős asszony. – Sesshomaru.

- Sesshomaru? Illik hozzá a neve.

- Ezt hogy érted?

- Maga a neve is tekintélyt sugároz, mint ahogy a gazdája is.

- Jó éjt.

 Kaoro azzal behúzta maga mögött az ajtót és elmosolyodott.

 Sesshomaru a dolgozószobájában ült, mikor kopogtattak az ajtón.

- Gyere. – szólt.

 Kinta lépett be az ajtón széles mosollyal az arcán, majd nagyurára tekintett.

- Hívattál, Sesshomaru – sama? – kérdezte.

 A férfi csak biccentett.

- Hogy hívják azt a nőt? – kérdezte hirtelen.

- Kit? – nézett rá értetlenkedve Kinta.

- Tudod jól kiről beszélek.

- Ja, hogy őt. Naoko.

- Honnan hoztátok?

- A határmentéről. Bár meg kell mondanom nehéz volt elkapni.

- Elkapni?

- Igen. Nem volt hajlandó önként velünk jönni. Sőt, még nem is falubeli volt. Amolyan vándor lehetett.

- Egy nő, mint vándor?

- Engem is meglepett. Főleg az, hogy nyíltan szembeszállt velünk, szellemekkel. Nagyon felvágták a nyelvét.

- Értem. Elmehetsz.

- Jó éjt, nagyúr.

 Sesshomaru ismét csak bólintott, majd az asztalon heverő papírokba temetkezett.