8. rész – Egy csókod az életem

 A falucska ugyan nem volt valami nagy, de annál bőkezűbb és kedvesebb emberek lakták. Szívesen adtak ruhát és ételt Naoko - nak, aki hálásan köszönte meg, majd tovább indult. Nem tudta még merre fogja vinni az útja, de azt tudta, hogy nem haza, Keletre. Oda már többé úgy sem térhet vissza. Nem válhat szellemmé, hisz a férfi, aki a párja, soha többé nem fog az útjába kerülni. Úgy döntött inkább vándorként éli le hátralévő életét és gyógyító erejével - az egyetlen szellemerővel, amit születése óta birtokol - segít az arra rászorulókon.

 Már lassan egy hete úton volt, de semmi említésre méltót nem talált. Kissé fáradtan, de még mindig céltalanul folytatta az útját. Minden éjjel, bármikor lehunyta a szemét, ismét viszontlátta a szeretett férfit.

 Sesshomaru elmúlt egy hete sem telt jobban. Mindegy volt mibe fogott bele, mit csinált éppen. Folyton a lány mosolygó arca, kedves szemei lebegtek előtte. Kínozta a bűntudat és minduntalan, egyre gyakrabban ötlött fel benne, hogy talán Naoko igazat mondott. Mi van akkor, ha tényleg nem kémkedni jött ide. És mi van akkor, ha a szavai is mind igazak. Ismét felcsengtek emlékeiben a lány szavai, melyeket mély döbbenet, de ugyanakkor végtelen elégedettség követett.

"- Ráadásul még bele is szerettem egy szörnyetegbe, akinek a saját érzésein kívül semmi más nem számít!"

"Ugyan. Ez teljes képtelenség. Higgyem el, hogy tényleg belém szeretett? De... a szemei. Nem tudom elfelejteni a fájdalommal teli szemeit. Sírt, mert azt mondtam, hogy utálok mindent, ami keleti. De ez igaz. Tényleg utálok mindent és mindenkit, akinek köze van Kelethez. De... őt nem. Őt nem tudom utálni. De miért nem? Én... nem akarom. Nem. Én nem érzek iránta semmit. Csak egy halandó, semmi több. Nem érzek iránta semmi mást, csak... szánalmat. Igen. Szánalmat. Csak játszani akartam vele. De... mikor... sírt, mintha... Annyira fájt látni a könnyeit. Én... nem az nem lehet. Nem és nem."

 De sajnos Sesshomaru sem tagadhatta magában, pedig minden porcikájával igyekezett. Hiányzott neki Naoko. Nem tudta mit kéne tennie. Menjen a lány után és hozza vissza? Nem. Azzal csak azt ismerné be, hogy ő tévedett. Márpedig a büszkesége nem fogja engedni, hogy ilyet tegyen.

- Akkor mégis mit csináljak?

 Teljesen tehetetlennek érezte magát.

- Uram! - rontott be Kinta a dolgozószobába.

 Nem kopogott csak kivágta az ajtót és egyenesen Sesshomaru elé állt.

- Újabb jelentést kaptunk a határról, uram. - kezdett bele a mondókájába. - Az a különös hadsereg ismét lecsapott egy falura. Az emberek azt állítják, hogy a rájuk támadó katonáknak semmi sem ártott. Sem nyíl, sem kard. De még akkor sem álltak meg, ha elvesztették a fejüket.

- Tessék? - nézett a férfira Sesshomaru.

- És... még azt is mondták, hogy...

- Igen?

- Mérges gőz áradt belőlük és lila vérük volt, uram.

"Nem árt nekik még a lefejezés sem. Lila a vérük és mérgezőek. Nem... az... lehetetlen. De pontosan ott bukkantak fel, ahol annak idején..."

 Sesshomaru szeme elkerekedett és egy pillanatra elfogta a rémület. Megtörtént az, amitől félt.

- Kinta... - nézett föl a katonára. - Nekem most el kell mennem. Amíg távol vagyok, rád bízom a kastélyt és az embereket.

- De uram. Nem visz magával senkit?

- Nem.

 Sesshomaru azzal hátat fordított a férfinak és kiviharzott a szobából.

 Naoko alig egy órája érkezett meg egy alig pár órája megtámadott faluba, mikor egy nő rohant oda hozzá. A könnyei megállás nélkül potyogtak, de tekintete olyan kemény volt akár a jég.

- Youkai - sama... - kezdte könyörgően. – Könyörgöm, segítsen.

 Naoko összezavarodva nézett a nőre.

- Minek nevezett? - kérdezte tőle. - Azt hiszem, összekever valakivel. Én papnő vagyok.

- Nem, ön nem az. - állította váltig a nő. – Könyörögve kérem, segítsen.

- De én tényleg papnő vagyok.

- Kérem. Én... születésem óta nagy erők birtokában vagyok. És egy szellemet még félholtan is felismerek. Azért kérem a segítségét, mert egy szellemmel, csak egy szellem szállhat szembe.

- Szellemmel?

- Igen. A nagy kastély a hegyekben. Ott lakozik maga a Sátán.

- Ó, nem. A Sátán a Nyugati kastélyban lakozik.

 A nő megilletődve nézett Naoko - ra, mire az rögtön észbe kapott.

- Ne haragudjon. Csak nem rajongok Nyugat nagyuráért.

- Youkai - sama. - szorította meg a nő Naoko kezét. - Ölje meg a démont. Már elpusztította a falumat, és ezt a falut is ő támadta meg. Egy ördögi sereget vezet és a kardja még ördögibb. Élőholtakat csinál azokból, akiket megöl. És ezek az élőholtak megállíthatatlanok. Az a démon azt mondta, el akarja foglalni egész Japánt. És képes mindenkit megölni. Könyörgöm, segítsen.

 Naoko szánakozva nézett a nőre, de végül csak bólintott.

- Rendben. Megnézem mit tehetek.

 Naoko még aznap este elindult a hegyek közt rejtőző kastély felé. Nem tudta mi fogja ott várni. Amit a faluban attól a nőtől hallott, nem volt valami bíztató. De abban sem volt biztos, hogy túl sokat tehetne, hisz csupán egy egyszerű halandó erejével bírt.

 Az erdő egyre jobban sötétedett és ő az orra hegyéig sem látott.

- Jobb lesz, ha megállok itt éjszakára.

 Épp leült volna egy fa tövébe, mikor hirtelen az égből, a földre huppant valami és pontosan mellette ért földet. Viszont sikoltani nem tudott, mert az idegen saját ajkaival némította el. Hiába kapálózott, két erős kar fonta körbe a derekát és a csók nem hagyta szóhoz jutni. Naoko pedig akkor döbbent meg teljesen, mikor démonjelei felvillantak.

 A férfi lassan elengedte és Naoko egy pillanatig aggodalommal telt, borostyán sárga szempárba nézett bele.

- Sesshomaru. - suttogta.

 Ahogy ajkait elhagyta ez a név, a férfi tekintete megkeményedett, és szokásos ridegségét öltötte fel.

- Nem kéne hangoskodnod. - szólt. - Főleg, ha ellenséges területen vagy.

 A lányt hirtelen kirázta a hideg, ahogy ismét meghallotta a férfi hangját és újra egyetlen karnyújtásnyira állt tőle. Hirtelen minden fájdalma, félelme tovaszállt és csak Sesshomaru maradt. Ahogy a hold fénye bevilágított a fák lombkoronáján, Naoko teljes díszében csodálhatta meg a férfit.

- Mit keresel itt? – kérdezte a lány óvatosan.

- Ezt inkább én kérdezhetném. - mordult föl a férfi. - Mit keresel még mindig Nyugaton? Ráadásul ilyen veszélyes helyen?

- Egy falusi kért meg, hogy nézzek utána egy démonnak. Ezért vagyok itt. De nagyon meglep, hogy pont beléd botlottam. Azt hittem többé már nem fogunk találkozni.

- Elég nyugodt vagy, ahhoz képest, hogy hogyan váltak el útjaink. - nézett szemrehányóan a nőre Sesshomaru.

 Naoko - t hirtelen elfutotta a méreg. Minden öröme, amit a férfi megjelenése okozott, most egy pillanat alatt elszállt.

- Igazad van. Most őrjöngenem kéne és jól kiosztani téged, hogy hogy merészeltél úgy beszélni velem! És igen azt fogom tenni!

 Sesshomaru egy szempillantás alatt a fának szorította a nőt.

- Mondtam, hogy ne hangoskodj. - suttogta a fülébe.

 Naoko megborzongott, ahogy bőrét simogatta a férfi forró lehelete.

- Akkor próbálj megállítani.

"Miért provokálom? Miért akarom, hogy megcsókoljon? - kérdezte magától Naoko. - Ennyire hiányzott volna? Talán én is neki. Mert akkor nem nézne így rám. Túl nagy hozzá a büszkesége."

 Sesshomaru elmosolyodott és mélyen a lány szemébe nézett.

- Állítsalak meg? - kérdezte.

 Ajkaik puhán értek össze. Sesshomaru most már csak magához húzta a lányt, aki viszonozta az ölelését. Bármennyire is próbálták tagadni, mindketten fuldokoltak egymás hiányától és ez a csók most olyan volt számukra, mint egy lélegzetvételnyi levegő, ami az életet jelenti.