9. rész – Bocsáss meg

 Percekig álltak még, egymást ölelve. Naoko volt az első, aki megtörte a pillanatot. Lassan felemelte a fejét és félve tekintett Sesshomaru – ra.

- Tényleg igazi szellem vagy. – mosolyodott el a férfi.

- Nem értelek. – szólalt meg Naoko. – Miért vagy itt?

- Nem az érdekel, hogy miért vagyok itt. – hunyta le a szemét Sesshomaru. – Inkább az érdekelne, hogy miért vagyok itt veled, nem igaz?

 Naoko csak nézte őt. Nem tudta eldönteni mit akar tőle a férfi. Amikor elzavarta… a hangja, a szeme… olyan volt akár egy szörnyetegé. Most meg a karjában tartja és alig egy perce olyan szenvedéllyel csókolta. Egyszerűen nem tudta megérteni.

- Nem értelek. – ismételte Naoko. – Nem értem mit akarsz tőlem.

- Hiányoztál.

- Persze.

 Naoko arcán keserű mosoly terült el. Nem hitt neki. Egyszerűen nem tudott hinni neki. Megérdemelné, ha ismét felpofozná, és faképnél hagyná. De nem tudott megmozdulni. A lába földbegyökerezett, mikor a jeges borostyán szemek rabul ejtették.

„Miért van még mindig hatalma fölöttem? Hogy tudom még mindig ennyire szeretni? Gyűlölnöm kéne. Ahogy akkor beszélt velem… Gyűlölnöm kell őt. Nem engedhetem megint közel magamhoz. Nem akarok tovább szenvedni.”

- Naoko. – emelte fel a lány fejét gyengéden Sesshomaru. – Bocsáss meg nekem.

 Naoko teljesen elvesztette a fonalat. Most már végképp nem értett semmit.

- Bocsássak meg? – ismételte a szavakat, mint aki fel sem fogta a jelentésüket.

- Igen. Amit akkor mondtam, már ezerszer megbántam. Hidd el. Iszonyatosan nehéz most itt állnom és bocsánatot kérnem valakitől. Soha azelőtt nem kellett megalázkodnom nő előtt.

- Ó, igen. – lépet dacosan hátrébb a lány. – Hogy is felejthettem el? Hisz Nyugat nagyura áll velem szemben. Ő nem alázkodik meg senki előtt, mert mindig csak ő előtte alázkodnak meg.

- Naoko. – Sesshomaru a lány elé lépett, megragadta a karját és egyetlen pillantásával elhallgattatta. – Érted akár az egész világ előtt megalázkodnák!

 Naoko szeme tágra nyílt döbbenetében. Tényleg ez az a férfi, aki hetekkel ezelőtt elzavarta őt a kastélyból? Tényleg ugyanaz a férfi áll előtte?

- Bocsáss meg. – hajtotta le végül a fejét. – Bocsáss meg nekem. Ezerszer megbántam, amit mondtam neked. Amikor a kastélyba jöttél, felbolygattad az életem. 100 év után ismét élet volt a Nyugati kastély falai közt. És ismét boldogság volt a szívemben. Nem akartam. Nem akartam újra átadni a szívem valakinek. Megfogadtam, hogy nem engedek újra senkit a közelembe. Nem akartam újra szenvedni. De, te… Nem volt választásom.

 Naoko nem hitt a fülének. Épp most vall neki szerelmet Nyugat rettegett és jég szívű ura? De Sesshomaru monológja még mindig nem ért a végéhez.

- Én… nem tudom mit vétettem apád ellen. Nem tudom mi oka a gyűlöletének. Már ennyi év után nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy bármennyire is utáltam mindent, ami keleti, legalább annyira szeretlek.

- Hogy mi? – Naoko fejében még mindig ott visszhangzott ez a szó, „szeretlek”.

- Szeretlek.

 Sesshomaru talán évszázadok óta először, de ismét mosolygott. Csak nézte a nőt maga előtt, aki képes volt egy egész világot megváltoztatni benne. Csak nézte őt és nem tudott betelni a látvánnyal. Tudta, hogy ennyivel még nem intézte el, amit ellene tett, de abban is biztos volt, hogy nem akarta többé elengedni őt. Kerüljön bármibe is. Még ha háborút is kell megnyernie érte, ő akkor is harcolni fog azért, hogy ez a nő legyen a felesége.

 Naoko még mindig értetlenül állt előtte. Mi változott meg? Folyton csak ez járt a fejében. Higgyen neki? Vagy ez csak egy újabb mocskos húzás, amivel tönkre akarja tenni? Mit tegyen? Mit válaszoljon most erre?

- Én… - kezdte végül. – Nem tudom mit felelhetnék? Mond mit vársz tőlem?

- Csak annyit, hogy szeress. És, hogy bocsáss meg, azért amit tettem. Nem kívánok semmi mást. Csak szeress.

- Sesshomaru. Csak ennyivel nem tudsz jóvá tenni mindent.

- Tudom. Tudom. Szabj ki rám akármekkora büntetést, csak maradj mellettem. Semmi mást nem kérek.

 A lány csak nézte őt. Ott állt előtte az addig legyőzhetetlennek hitt férfi, megtörten. Könyörgött neki. Pedig Naoko azt hitte, számára ez a szó ismeretlen. És mégsem.

- Én…

 Naoko épphogy belefogott mondandójába, mikor a fák közül egy hatalmas oni lépett ki. Épphogy csak volt idejük elugrani a hatalmas mancsok elől. Sesshomaru egy fa tövének nyomta a lányt.

- Te itt maradsz. – csupán ennyit szólt és a következő pillanatban, már az oni felé csapott.

 Naoko idegesen figyelte az eseményeket. Most, hogy átalakult egy órára, könnyedén követte a két villámgyorsan cikázó szellemet.

 Sesshomaru alig pár perc elteltével, egyetlen jól irányzott csapással kettészelte ellenfelét. Egyetlen undorodó pillantás után elegánsan fordult meg és Naoko felé indult. Viszont hatalmasat tévedett, ha azt hitte végzett a szörnyeteggel.

- Sesshomaru vigyázz! – sikoltott Naoko, de már késő volt.

 Az oni egyetlen erőteljes ütése egy fának passzírozta az ifjú kutyaszellemet. Sesshomaru egy pillanatig nem kapott levegőt. Érezte, hogy vértje és felsőruházata darabokban lóg rajta, majd forró nedvesség borítja el a hátát. Végül csupán a megnyugtató sötétség.

 Naoko rémülten figyelte, ahogy a férfi eszméletlenül rogy össze a fa tövében – melyből már csak egy kettétört csonk maradt – és hogyan árasztja el hátát a vér.

 Az oni ekkor felé fordult. Kettévágott testéből lilás, bűzös folyadék csordogált vér helyett. Naoko undorodva figyelte, miközben a vér egyre hangosabban dübörgött a fejében. Tudta, hogy most van elég ereje, hogy legyőzze ezt a gusztustalan lényt, de vajon hogy csinálja? Azt sem tudja milyen hatalma van, de még azt sem, hogyan tudná használni.

 Rémült gondolatai sorra követték egymást. Egy pillanatra ismét Sesshomaru – ra nézett. Tudta, ha nem tesz gyorsan valamit, a férfi el fog vérezni. Cselekednie kell. És hirtelen, mint egy varázsütésre a félelem eltűnt. Csupán higgadtság és végtelen nyugalom maradt a helyén. Naoko úgy döntött mindent az ösztöneire bíz. Érezte ahogy ereje percről – percre hatalmasabb lesz, és már – már eltöltötte az egész lényét.

 Mikor már azt hitte soha többé nem ér véget ez a pillanat, minden újra a helyére került. Ő felemelte jobb kezét és tenyerét az oni felé fordította. Egész testét körbeölelték a kékes lángok, majd mint egy lángcsóva a tenyeréből tört elő hatalmas ereje. Egy pillanat alatt hamuvá lett az ellensége. Naoko még egy röpke percig megdöbbenve állt és csak bámulta a tenyerét. De Sesshomaru egyetlen éles levegővételére magához tért.

 Sietve a férfihoz rohant és az ölébe húzta.

- Sesshomaru. – suttogta Naoko, mire ő résnyire kinyitotta a szemét. – Ne aggódj, haza viszlek. Meg fogsz gyógyulni.

- Még… - kezdte szaggatottan a youkai. – nem… válaszoltál.

 Naoko csak elmosolyodott majd egyetlen gyöngéd csókjával elnémította. Érezte, ahogy ereje ismét visszatér és csak remélni tudta, hogy egyetlen óra elegendő lesz, hogy visszaérjen a nyugati kastélyba. Szorosan magához ölelte az ájult szellemet, lehunyta a szemét, és a kastély képére koncentrált.

 Ekkor mindkettejüket kékes – fehér izzó lángok ölelték körbe és kicsiny gömbbé zsugorodtak össze. Ez a gömb pedig a gondolatnál is gyorsabban röppent fel a levegőbe.

 Egy sötét kastély még sötétebb termében, egy hatalmas székben ült egy férfi. Arca beleveszett a homályba, mely az egész termet uralta. De az előtte felállított tükör annál is fényesebben ragyogott. A férfi onnan követte végig az oni támadását. Látta Naoko elképesztő hatalmát és magát a gyönyörű nőt. Ajkán kaján, gonosz vigyor játszott. „Ő lesz az. Kelet úrnője, az elveszett fehér farkas. És Sesshomaru, Nyugat nagyságos ura.” Erre a gondolatra feje a szék másik oldalához támasztott kard felé fordult.

 A nemes penge, mely egykor egy annál is nemesebb szellem birtokában volt. Markolata és pengéje ezüstösen csillogott a rájuk vetődő gyertyafényben. És markolata végén, a rózsaszín gömbön két fényes, kék szempár villant meg. „Ahogy a kard az enyém lett előtted, úgy szerzem meg a nődet is.”

 Épphogy csak elég volt az az egy óra, hogy visszaérjenek a kastélyba. Naoko kimerülten ereszkedett le a földre és épphogy talpa elérte azt, testét elhagyta minden ereje.

- Naoko! – kiáltott fel illetődötten egy férfi hang.

 Naoko felemelte a fejét és kérlelő tekintettel fordult Kinta felé.

- Kérlek most ne kérdezz, csak segíts.

 Kinta ekkor pillantotta meg a tépett ruhájú, vérben fürdő Sesshomaru – t. Több sem kellett neki. Azonnal átvette a kimerült nőtől a férfit és a kastély felé kiáltott.

- Yura, Kaoro – sama!

 Hirtelen két nő bukkant fel a tó mellett.

- Sesshomaru – sama! – Kaoro hirtelen olyan fehér lett akár a hó, de magabiztosan intett Kinta – nak. – Azonnal hozd be!

 Kinta nem tétovázott. Naoko – val a sarkában azonnal a kastély felé eredtek. Odabent nem kevés csodálkozó, majd rémült tekintet fogadta őket. A katonák aggódva néztek urukra, majd a szintén vérben fürdő Naoko – ra. Majd ketten hárman gyorsan Kinta segítségére siettek és felvitték Sesshomaru – t a lépcsőkön.

- Te itt maradsz. – állította meg Kaoro Naoko – t.

- De…

- Semmi de! Azt mondtam itt maradsz!

 Azzal a nő már fel is trappolt a lépcsőn. Naoko még egyetlen pillantást vetett a youkai – ra, majd idegesen csörtetett ki a kastélyból.