11. rész – Naoko úrnő

 Két nap telt azóta, hogy Naoko és Sesshomaru visszatértek Nyugat kastélyába. A férfi állapota még mindig válságos volt. Azóta nem is ébredt föl. Naoko minden este meglátogatta és képes volt órákon keresztül csak nézni őt.

 De sajnos a lány napjai is elég fárasztóak voltak. Nem elég, hogy aggódnia kellet a férfiért, még a tartományok elkeserítően rossz helyzetén is törhette a fejét. Most is éppen a papírok fölé görnyedve ült a hatalmas asztal mögött, mikor kinyílt a szoba ajtaja és Kinta lépett be rajta egy hatalmas tálca étellel a kezében.

- Enned kell. – rakta le az asztal szélére a tálcát.

- Nem vagyok éhes.

- Két napja nem ettél semmit. Így nem tudsz rendesen koncentrálni.

 Naoko végül sóhajtott és elvett egy darab húst az egyik tányérról. Lassan az ablakhoz sétált és a lenyugvó nap fényeiben fürdő tájat kémlelte. A lázongó emberekhez katonákat küldtek és meggyőzték őket, hogy pár napon belül változások lesznek. Úgy tűnik el is hitték, mert bár kicsit kelletlenül, de visszatértek a földekre. Naoko viszont teljesen tanácstalan volt. Már sikerült átnéznie az összes feljegyzést, de a dolgok még annál is reménytelenebbül álltak, mint azt sejtette.

- Átmész ma este is Sesshomaru – hoz? – kérdezte Kinta még az ajtóból.

 Naoko csak bólintott, de nem nézett a férfira. Hallotta, hogy az ajtó becsukódik, de ő még mindig csak kifelé bámult az ablakon. Látta, hogy az emberek ki – be járkálnak a kastélyba. Bele sem mert gondolni vajon most milyen véleménnyel vannak róla. Mióta megérkeztek és Kinta – val feljött ide, azóta nem került az itt lakók szeme elé. Csupán a dolgozószoba és Sesshomaru szobája közt mozgott és esze ágában sem volt lemenni a nagycsarnokba.

 Végül ellépett az ablaktól és átment a szemközti szobába. Sesshomaru még mindig eszméletlen volt. Naoko lassan az ágyához sétált és leült annak szélére. Egy darabig csak nézte a férfit, majd gyöngéden végigsimított az arcán.

 Sesshomaru kissé megrezzent, majd lassan kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott annak a nőnek az arca volt, aki álmaiban végig mellette volt. És most valóban itt ült mellette. Gyengéden mosolyodott el a hitetlenkedő arc láttán.

- Szia. – hangja még kissé erőtlen és rekedt volt.

 Naoko szemét elöntötték a könnyek és boldogon borult a férfi mellkasára. Annak még mindig forró bőrét kellemesen hűsítették a pergő könnycseppek. Kezét lassan felemelte és végigsimított a nő hátán.

- Most miért sírsz? – kérdezte csendesen Sesshomaru.

- Csak, mert boldog vagyok. – nézett föl könnyes szemekkel Naoko.

 Sesshomaru csak elmosolyodott. A szíve pillanatról pillanatra jobban megtelt melegséggel. Boldogság vett erőt minden porcikáján, hogy a szeretett nő ennyire aggódott érte.

- Mennyit aludtam? – kérdezte a férfi.

- Két teljes napot. – egyenesedett fel Naoko, majd abban a percben fel is állt. – Szólok Kinta – nak, hogy felébredtél.

 Sesshomaru csak bólintott és a lány már ki is szaladt a szobából.

 Naoko szerencséjére Kinta épp a nagycsarnokban volt. Így ő a lépcső tetejéről kiáltott le a férfinak.

- Kinta!

- Mi történt? – fordult ijedten a nő felé a kapitány.

- Sesshomaru felébredt.

 A szellem egy percig sem tétovázott. Felrohant a lépcsőn, egyenesen ura szobájába. Naoko épp követni akarta a kapitányt, mikor elfojtott suttogás ütötte meg a fülét.

- Ő Nyugat leendő úrnője.

- Őt választotta Sesshomaru nagyúr.

- Ő Sesshomaru nagyúr asszonya.

 Óvatosan fordult vissza a beszélgető nép felé és teljesen összezavarodott, mikor a kastély népe – szellem és ember egyaránt – térdet hajtott előtte. Egy pillanatig még értetlenül bámult maga elé, majd sarkon fordult és meg sem állt Sesshomaru szobájáig. Ott becsukta maga mögött az ajtót és a két férfi mellé lépett.

- Mi történt, míg eszméletlen voltam? – kérdezte most Sesshomaru hol Naoko – ra, hol Kinta – ra tekintve.

 A lány leült az ágy szélére és kedvesen mosolygott rá, ezzel Kinta – ba fojtva a szavakat.

- Mindent a maga idejében. – kezdte. – Mindent el fogunk mondani, ha jobban leszel. Most csak azzal törődj, hogy minél előbb felépülj.

- Te gyógyítottál meg, ugye?

- Bizonyos mértékben igen. De ahhoz hogy teljesen rendbe gyere, minden erődre szükséged lesz.

 Sesshomaru csak bólintott és tekintetével mindenhová követte a nőt. Naoko Kinta – hoz lépett.

- Szólj kérlek Kaoro – san – nak, hogy cserélje ki Sesshomaru kötéseit és etesse meg.

- Igen, úrnőm. – hajolt meg előtte a férfi és távozott a szobából.

„Ebben a kastélyban mindenki megőrült? – zavarodott most már végleg össze Naoko. – Odalent mindenki meghajolt előttem. Erre most Kinta úrnőnek hív és hajlong. Már csak az kéne, hogy Sesshomaru bejelentse, elvesz feleségül.”

- Naoko…

- Pihenj. – csitította el a férfit. – Majd később beszélünk. Kaoro – san nem sokára itt lesz és ellátja a sebeid.

 Azzal a nő távozott a szobából, magára hagyva a kimerült férfit. Alighogy belépett a dolgozószobába, Kaoro – san is megérkezett a szellemhez. Már épp leülni készült, mikor meghallotta, hogy a férfi hevesen vitatkozik a házvezetőnővel.

- De Sesshomaru!

- Elég! Naoko – t akarom! Kifelé innen!

 És ebben a pillanatban egy váza lelte gyászos halálát a dolgozószoba ajtaján. Naoko ijedten rohant vissza Sesshomaru szobájába, vigyázva, hogy kikerülje az éles szilánkokat.

- Mi a fene folyik itt? – nézett hol az egyik, hol a másik veszekedő félre.

- A nagyúr nem engedi, hogy ellássam a sebeit. – kezdte Kaoro.

- Már megmondtam! – emelte fel a hangját Sesshomaru. – Csak és kizárólag Naoko – nak engedem meg, hogy hozzám érjen. Ki innen!

 És ismét egy újabb váza repült a levegőben. Kaoro – san sebtében elhagyta a szobát, míg Naoko az utolsó pillanatban kapta el a gyönyörű, világoskék üvegvázát. Azt lerakta az asztalra és dühösen nézett Sesshomaru – ra.

- Ez mégis mire volt jó? – tette keresztbe kezeit melle előtt.

 Sesshomaru csak duzzogva az ablak felé fordult és nem volt hajlandó a nőhöz szólni. Végül Naoko unta meg a makacs hallgatást és hozzálátott lecserélni a férfi kötéseit a friss gyolccsal, amit Kaoro az imént hozott föl. Alig 20 perc alatt ezzel is sikeresen végzett, főleg, hogy Sesshomaru egyáltalán nem akadályozta semmiben. Sőt. Szemei minduntalan megvillantak, mikor Naoko olyan közel került hozzá, hogy csupán pár centi volt köztük a távolság.

- Hozok neked valamit enni. Addig légy oly kedves ne csinálj semmi galibát. – nézett rá megrovóan a gyönyörű cselédlány, majd sarkon fordult és távozott a szobából.

 Naoko bár magabiztosan beszélt, mégis félt lemenni a többi szellem közé. Így inkább először az összetört váza maradványait takarította el a folyosóról. Sajnos ezzel is túl gyorsan végzett, így már nem maradt semmi, ami megakadályozta volna, hogy le kelljen mennie a konyhába. Végül erőt vett magán és elindult lefelé a lépcsőn. Minden mozdulatát fürkésző tekintetek hada követte. Nagy nehezen eljutott a konyháig, de nem volt olyan pillanat, hogy ne érezte volna úgy, hogy inkább ész nélkül rohanna vissza Sesshomaru védelmező karjai közé. De nem teheti. Ő nem ilyen gyenge. Soha nem érdekelte mások véleménye. Akkor most miért van így berezelve?

- Kita – chan. – szólította meg az egyik szolgálólányt.

- Igen, úrnőm? – fordult gyorsan a nő felé és meghajolt.

 Naoko egy pillanatig csak nézte. Nagyot nyelt, majd kiszáradt torokkal és hangjával küszködve megszólalt.

- Kérlek csinálj valamit Sesshomaru nagyúrnak.

- Igen, úrnőm. – egy újabb meghajlás kíséretében elfordult és alig tíz perc múlva már egy tálca kész étellel fordult ismét Naoko felé. – Parancsoljon úrnőm.

- Kö… köszönöm.

 Naoko elvette a felé nyújtott tálcát és azon nyomban távozott is a konyhából. Meg sem állt Sesshomaru szobájáig. Ott becsukta maga mögött az ajtót és megkönnyebbülten sóhajtott föl. Végre megszabadult ettől a csöndes mégis gyötrelmes vizslatástól és a sok kérdő mégis tisztelettel teli tekintettől.

- Valami baj van? – kérdezte Sesshomaru.

- Semmi. – fordult hatalmas mosollyal az arcán a férfi felé Naoko. – Itt a vacsorád.

- Jó sokat hoztál.

- Mind meg kell enned. Segít, hogy minél előbb meggyógyulj.

 Egy fél óra sem telt bele és a tálca teljesen üresen pihent az asztalon. Sesshomaru valóban éhes volt. Mohón vettette rá magát az ételre, annak ellenére, hogy mennyire ellenkezett még az elején.

- Itt maradsz még velem? – kérdezte a lányt, és maga mellé húzta a hatalmas ágyra.

- Nem lehet. Pihenned kell.

 Egy pár pillanatig csak bámulták egymást. Sesshomaru szemeiből szinte elviselhetetlenül sugárzott az elfojtott vágy, ami már már megőrjítette Naoko – t. Végül ő sem bírt parancsolni magának. Egyetlen vad, szenvedélyes csókban forrtak össze ajkaik és percekig nem is engedték el egymást.

 Naoko mégis megtörte a csodás pillanatot és felállt az ágyról.

- Jó éjt. – pillantott még utoljára a férfira, majd elhagyta a szobát.

 A dolgozószobában fáradtan rogyott le a székbe. De számára még nem ért véget a nap. Nagyon örült neki, hogy Sesshomaru már ennyire jól érzi magát, de neki még meg kell oldania egy – két felkelést. Egy hirtelen ötlettől vezérelve a hatalmas kupac papír közé vetette magát. Kis kutakodás után meg is találta, amit keresett. A kastély tartalékainak összegzését. Épp indult volna Kinta – ért, mikor kinyílt az ajtó és ma már sokadszorra valóban a kapitány lépett be rajta.

- Pont érted indultam. – ült le ismét Naoko.

- Értem? – lépett az asztal elé a férfi, és magában csak egy pillanatnyi döbbenet után nyugtázta, hogy Naoko ismét szellemi alakjában van. – Mit parancsol az úrnő?

- Jaj hagyd már ezt. Elég nekem csak a Naoko is. De most mást szeretnék veled megbeszélni. Légy oly kedves elindulni még ma éjjel a tartomány összes falvába. Ott szedjétek össze az eddig megtermelt élelmet. De ne az összeset, csupán a felét. A másik fele az embereké.

- Mi? Na, de…

- Semmi de! – vált parancsolóvá a nő hangja. – Nekik is élniük kell valamiből. És ezért a termésért nagyon sokat dolgoztak. Ki jár nekik a részük. Ha mindent megértettél, akkor akár indulhatsz is.

- Igenis, Naoko úrnő.

 Azzal a férfi távozott a szobából és Naoko hátradőlt a karosszékben. „Ez csupán az első lépés. Ígérem megmentem ezt a tartományt. Ismét úgy fog tündökölni, mint rég. Nyugat ismét a legnagyobb birodalom lesz mind között.”