13. rész – Elindul a lavina

- Valami baj van? – kérdezte Sesshomaru, ahogy Naoko sápadt arcára nézett.

- Mi? – nézett rá ijedten Naoko. - Ugyan semmi. – mosolyodott el végül.

- Na persze. Láttam, hogy valami borzalmasan megijesztett. Mond el mi bánt.

- Mondtam, hogy semmi. – állt fel végül és keresztbefonta karjait. – Semmi bajom.

- Naoko. – lépett mögé Sesshomaru.

 Naoko csak mélyet sóhajtott és a férfi felé fordult.

- Semmi bajom. – mosolyodott el, majd lágy csókot lehelt a szellem ajkaira. – De neked még pihenned kell. Mars vissza az ágyba.

- Mi?

- Indulj!

 Azzal visszatuszkolta Sesshomaru – t a szobájába, aki igencsak kelletlenül, de végül is visszafeküdt.

 Naoko úgy érezte, hogy ki kell szellőztetnie a fejét. Tudta is hogyan. Egyenesen az előteret vette célba, ahonnan áradt felé Kinta illata. Nem is tévedett. A férfi épp az udvarra tartott, mikor a nő hangja megállásra késztette.

- Kinta – kun! Várj meg!

 Kinta bevárta az utána rohanó „épp” démon nőt és vele együtt lépett ki a napfényben fürdő kertbe.

- Na mi újság, Naoko – chan? – kérdezte mosolyogva.

 Naoko már elégszer lehordta az „úrnőzés” miatt, így Kinta jobbnak látta beadni a derekát és inkább Naoko – chan – nak szólítania a lányt, amit az említett is igen jó néven vett.

- Szeretnélek megkérni valamire? – kezdett bele mondandójába Naoko.

- Ó, igen? – nézett rá kétkedve a férfi. – És mégis mi lenne az? Előre figyelmeztetlek, hogy semmi perverz dologra nem vagyok hajlandó, mert nem vállalom be a nagyúr haragját.

- Ostoba! – vágta kupán finoman Naoko a vigyorgó szellemet, de vidám arcát elnézve, haragja egy szempillantás alatt elszállt.

- Rendben, rendben. Halljam, mit szeretnél?

- Nem gyakorolnál velem az edzőtéren? Már nagyon régen nem volt időm gyakorlásra és most az lenne a legjobb. Kiszellőztetné a fejem.

- Talán bánt valami?

 Naoko megtorpant. Vajon neki is hazudjon, mint Sesshomaru – nak? Sesshomaru – t sem tudta becsapni, Kinta – t sem fogja. De minek beszéljen erről a rossz érzésről? Minek idegeskedjen miatta más is? Elég, ha őt aggasztja. Magában erre a gondolatra elmosolyodott. Felrémlett előtte ismét dadája arca. A gondterheltség, amit akkor a szemében látott.

„- Túl sok gondot akarsz a válladon cipelni, Naoko. És hidd el. Egyetlen ember sem bír, ekkora teherrel, ami a válladat nyomja. Egyedül senki sem. Ne légy mindig ilyen makacs. Oszd meg másokkal a problémád. Ne zárd magadba a gondjaidat. Össze fogsz roppanni a súlyuk alatt.”

 És milyen igaza volt. Lassan már Naoko sem bírt a teherrel, ami a vállát nyomta. Az apja elleni harc, ami még el sem jött. Egy szerelem, amit nem is szabadna éreznie. Egy egész tartomány gondja. A saját életének gondja.

- Sok minden, Kinta. – mondta végül lehajtott fejjel. – De… most még nem akarok erről beszélni.

- Ahogy akarod. – válaszolt a férfi, majd folytatta útját a gyakorlótér felé.

 Naoko imádta ezt a tulajdonságát. Nem firtatta a dolgokat, ha érezte, hogy nem jött még el az ideje. Hálás mosollyal tekintett a kapitányra és felzárkózott mellé.

- Melyiket akarod? – kérdezte Kinta a kardokra mutatva, melyek egy hosszú asztalon pihentek a gyakorlótér szélén.

 Naoko elgondolkodva nézett végig rajtuk, majd egy számára szimpatikus katana – t választott. A markolata ezüstös anyaggal volt betekerve, ami szinte elveszett a szintén ezüstös fémben. A penge itt – ott megcsillant, ahogy rávetődött a napfény.

- Ez jó lesz. – emelte maga elé, és a küzdőtér közepe felé sétált.

 Kinta szintén felvett egy kardot és követte a nőt. Egy pillanatig sem tétovázott. Azonnal rátámadt a lányra, aki ügyesen hárította a csapást. A pengék szikrázva simultak össze, majd csilingelve csapódtak a következő pillanatban egymáshoz. Mivel Naoko éppen szellemi alakjában volt, így könnyedén tartotta a lépést a férfival. De a harc hevében sem tisztult ki a feje. Egyre csak az apjára és rossz előérzetére gondolt. „Talán rájött volna, hogy Nyugaton vagyok? Nem… Azt nem hiszem. De ha igen, akkor nagy pácban vagyunk. Soha nem engedi majd meg, hogy itt maradjak. Soha nem engedi meg, hogy Sesshomaru – val maradjak. Bárkihez képes lesz hozzáadni, csak az a valaki ne Sesshomaru legyen. Nem értem meg őt. Valaha a legjobb barátja volt InuTaishou – sama, majd a legnagyobb ellensége lett. De nem is azon töltötte ki haragját, akire valóban dühös volt, hanem egy olyas valakit büntet, akinek semmi köze a múlthoz. Egyszerűen nem tudom megérteni. Miért jó ez neki? Sesshomaru nem tett semmit, mégis ő látja kárát egy tragikus szerelem még tragikusabb befejezésének.”

 Elmélázása sajnos a kárára fordult. Kinta kiütötte a kezéből a kardot, és a nő torkának nyomta. A tömeg – ami lassan összegyűlt a küzdőtér szélén – most üdvrivalgásban tört ki. Éltették kapitányukat és annak győzelmét, de Naoko is csak dicsérő szavakat hallott a kiabálók felől.

- Nem volt rossz. – vigyorodott el Kinta és leeresztette a kardot.

- Köszönöm. – mosolyodott el a héten először Naoko. – Te sem vagy épp a legpocsékabb.

- Ó, köszönöm hízelgő szavait, úrnőm. – hajolt meg gúnyosan Kinta, de vigyorát semmi sem törölhette le az arcáról.

- Ó, nagyon szívesen. – viszonozta a gesztust Naoko is, majd más hangnemre váltott és szája sarkában kicsiny mosoly jelent meg. – Na, és mond csak. Mi a helyzet Yukari – val?

 Kinta érdeklődve, de még mindig vigyorogva tekintett a huncut barna szemekbe.

- Mégis mi lenne? – kérdezte semleges hangnemen, majd kardját letette az asztalra.

- A kastélyban azt suttogják, hogy ti ketten kezdetek összemelegedni.

 A férfi csak kajánul vigyorogva bólintott, majd elindult a kerti ösvényen. Naoko mellé lépett és várakozóan nézett rá.

- Tehát? – kérdezte végül, mikor a férfi még mindig nem akart megszólalni.

- Nincs semmi tehát. – válaszolt végül. – Az asszonyom.

- Nocsak! Máris?

- Mi az, hogy máris? Tudod milyen sokáig tartott meggyőzni, hogy elhiggye, valóban szeretem őt?

 Erre a mondatra Naoko hangos kacagásban tört ki és nem tudta tovább folytatni az útját, mert összegörnyedt a nevetéstől. Kinta kissé dühösen tekintett rá, majd sértődötten felhúzta az orrát, és ott hagyta a kacagó lányt.

- Ne haragudj! – kiáltott még utána Naoko. – Gratulálok!

- Ugyan mihez?! – nézett a kastélyban eltűnő nő után.

 Egyszerűen nem tudta megérteni ezt az asszonyt. De boldog volt, akár a kastély többi lakója. Sok – sok év után ismét mosolyt csalt a fagyos arcra, ami csupán a ridegséget ontotta magából. Ismét élettel töltötte meg a Nyugati kastélyt és örömet, boldogságot hozott az itt lakók szívébe. Mindenki elismerte és bár senki nem mondta még hangosan, de az egyetértés, mindenki szívében ott volt. Ő Nyugat egyetlen nagyasszonya.

 Kelet kastélya fölé sötét felhők gyülekeztek. Az ott lakók úgy érezték a levegő megfagyott és a feszültség kézzel tapintható volt. A tárgyalóterem ajtaja mögött nehéz és kegyetlen döntés született.

 Hinako egyszerűen nem értette a férjét. Hiába próbált ész érvekkel hatni rá, semmi nem segített. Makacssága páratlan volt és ő maga meggyőzhetetlen.

- Nem, nem és nem! – kiáltotta immár sokadszorra az előtte ülő, tajtékzó férfinak. – Szenvedésbe taszítod őt! Képes vagy elvenni a boldogságot tőle a kicsinyes és ostoba bosszúd miatt! Ezt nem tudom elfogadni!

 Azzal a dühös szellem asszony kirohant a teremből, magára hagyva a három férfit. Yashamaru aggódva tekintett utána. Valahol a szíve mélyén – ha volt neki olyan – már kezdte érezni, hogy a döntés, melyet meghozott nem a legjobb volt. De ezen apró gondolatát egy perc alatt eltörölték a mellette ülő férfi szavai.

- Nők. – kezdte Ryuura. – Túl sok érzelem dúl bennük, főleg, ha a gyermekükről van szó. Elvesztik az ítélőképességüket, és nem látják meg, hogy valójában mi helyes és mi nem.

- Valóban jó lesz így? – nézett még egyszer a hideg kék szemekbe Kelet ura.

- Ez nem kényszer, uram. – hajtotta le a fejét az északi. – Még mindig visszaléphet, ha meggondolta magát.

 Yashamaru elgondolkozott. A feleségének van igaza? Tényleg nem tud józanul gondolkodni, ha Naoko – ról vagy Nyugatról van szó? Tényleg rossz döntés lenne?

- De azt is vegyük akkor figyelembe, hogy ha mégis visszatáncol… - nézett fel Yashamaru – ra a démon. – Sesshomaru fog nyerni. És ismét elveszíthet egy fontos személyt. Ismét egy nyugati okozhatja a vesztét, egy maga számára fontos személynek.

 Szavainak hatása nem maradt el. Yashamaru végleg döntött. A tétovázás és a kétely utolsó szikrája is eltűnt a lelkéből. Kapitányához fordult és kiadta a végleges parancsot.

- Takeru! Holnap hajnalban indulunk Nyugatra! Visszahozzuk Kelet hercegnőjét az otthonába. Kiszabadítom annak a démonnak a karmai közül.

 Ryuura gúnyos és önelégült vigyorát eltakarta a fejébe húzott kámzsa. Ezzel már félig nyert is. De csak akkor lesz biztos a győzelem, ha a lány már az Északi kastély falai közt lesz. Az ő karmaiban.