15. rész – Emlékeimben élsz tovább

 Sesshomaru meg sem tudott mozdulni. Csak bámult az erdő felé, ahol a nő alig pár perce tűnt el. „Miért csinálta ezt? Mi volt abban az átokverte levélben, amitől így kiborult? Yashamaru. Biztos vagyok benne, hogy miatta van mindez. De nem hagyom elmenni.” Csupán egyetlen lépést tett és a fájdalom olyan erővel öntötte el, hogy nem bírta megtartani a súlyát. Térdre zuhant és érezte, hogy a hátán lévő sebből szivárogni kezd a meleg folyadék. „Francba!”

- Sesshomaru! – rohant ura mellé Kinta és lábra állította. – Mi a fenét keresel itt? Felszakadt a sebed. Naoko megmondta, hogy eszedbe se jusson felállni még egy darabig. Mi a fene ütött beléd?

- Elment. – hajtotta le a fejét a férfi és dühe szinte tapintható volt körülötte. – Elvitték! Az az átkozott Yashamaru magával vitte! De én nem hagyom elmenni!

 Ismét indulni akart, de Kinta és fájdalma újra megakadályozták benne.

- Dehogy mész sehova. – tuszkolta a lépcső felé a kapitány az akadékoskodó szellemet. – Utána megyünk, ha lesz elég erőd megállni a lábadon.

 Majd a férfi ellenvetést nem tűrve felhurcolta Sesshomaru – t a szobájába és nekilátott kicserélni a vértől áztatott kötést.

 Naoko csak bámult maga elé, ahogy apja mellett lovagolt. Mióta elindultak egy szót sem volt hajlandó szólni hozzá. Yashamaru – t szinte égette a bűntudat. Egyre csak felesége figyelmeztetése visszhangzott fejében. Hinako figyelmeztette, de ő nem hallgatott rá. Hogy lehetett ilyen ostoba? Ahogy ismét lányára nézett, meghozta a döntését.

- Naoko. – kezdte, de a nő elfordította a fejét. – Én… tudom, hogy hibáztam. Sajnálom.

- Sajnálattal nem lehet helyrehozni semmit. – köpte gúnyosan a szavakat a dühös fehér farkas.

- De… Tudom, hogy minden az ostoba bosszúhadjáratom miatt volt. Makacs voltam, tudom. Te vagy az egyetlen, akit soha nem akartam bántani. Azt hittem jól teszem, ha nem engedlek Sesshomaru közelébe. De… már látom tévedtem. Szereted őt, igaz?

 Naoko apjára emelte bánatosan csillogó barna szemeit és bólintott.

 Ryuura dühe kezdett az egekbe szökni, ahogy hallgatta ennek az ostobának a mentegetőzését. „Még a végén visszaviszi Sesshomaru – hoz. De azt nem engedem. Ha már itt van, akkor velem is jön.” Gondolatait cselekedet váltotta föl. Lepattant a lováról és megragadta Naoko derekát.

- Mégis mit jelentsen ez? – kérdezte megrökönyödve Yashamaru, ahogy a kárörvendően és dühösen villogó szemekbe nézett.

- Sajnálom, de nem fogom megengedni, hogy visszaadja őt Sesshomaru – nak. – kezdte nevetve Ryuura. – Ha már eddig eljutottam, akkor nem fogom elengedni ezt a nőt. Sajnálatos, hogy meggondolta magát. Nem akartam erőszakhoz folyamodni, de mivel maga sajátosan változtatgatja a véleményét, így nem tehetek mást.

- Te átkozott! – üvöltött Yashamaru. – Elkapni!

 A katonáknak mozdulni sem maradt idejük. Ryuura kéken izzó lángokként szállt tova az éjszakában, és magával vitte Naoko – t is.

- Vissza a nyugati kastélyba!

 Yashamaru alig adta a ki a parancsot és már fordította is vissza lovát a mögöttük magasodó építmény felé. A hatalmas sereg pedig futva követte urát.

 Ryuura hajnalhasadtára érte el északi otthonát. A hatalmas fekete kastély előtt talajt ért a lábuk és Naoko kitépte magát a szoros ölelésből.

- Mégis mit képzelsz magadról? – fordult szembe a férfival.

 Az csak mosolygott és csöndesen mérte végig a nő minden porcikáját. Naoko is így tett, ugyanis a köpeny miatt még nem is tudta rendesen szemügyre venni újdonsült vőlegényét. A kámzsa lecsúszott a fejéről, így arca tökéletesen kivehetővé vált a hold fényében. Naoko még jóképűnek is mondhatta volna. Kedves, szépívű arca és hideg, kék szemei voltak. Homlokán egy apró, éjkék gyöngy díszelgett, mely majdhogynem beleolvadta a férfi bőrébe. Halványkék haja – melyet összefogva hordott – csak még jobban kiemelte a kis ékszert. Szinte tökéletesnek mondható volt, csupán az a mérhetetlen gonoszság – mely szeméből áradt a nő felé – rontotta el az összképet.

- Kérdeztem valamit. – húzta ki magát Naoko és dühösen nézett az előtte álló szellemre.

- Biztosíthatlak, hogy hallottam a kérdésed. – felelt a férfi.

- Akkor esetleg válaszolnál is?

- Nem szükséges. Hisz vagy te elég okos ahhoz, hogy magad is tudd a választ.

 Naoko elgondolkodott, és rá kellett jönnie, hogy valóban tudja, miért hozta ide a férfi. De azért nem volt minden tiszta előtte.

- Kérdéseket később. – szólt Ryuura, mintha csak olvasott volna a nő gondolataiban. – Most köszöntsd szépen az új otthonod.

 Azzal a mögöttük álló kastélyra mutatott. Naoko kelletlenül fordult meg és szemügyre vette az ijesztő, fekete épületet. Megannyi torony, sötét ablakok, színekben szegény kert. Már csak a látvány elég volt, hogy kirázza a hideg. „Itt kell élnem? Na ne.”

- Előre figyelmeztetlek. – lépett mögé a férfi és megszorította a vállait. – Ha nem engedelmeskedsz nekem, azt nagyon meg fogod bánni. Azt teszed, amit én mondok, és akkor, amikor mondom. Megértetted?

- Még mit nem. – szakította ki magát az ölelésből. – Nem vagyok a tulajdonod!

 Szavait rögvest meg kellett bánnia. Az arcát ért ütés olyan erős volt, hogy azt hitte, kitörik a nyaka vagy legalább egy pár foga. A szája felszakadt és a vér jellegzetes íze elborította a száját.

- Nem beszélsz vissza.

 Ryuura megmarkolta a nő arcát és hátul összefogta a két karját. Csókja erőszakos volt, és csöppet sem mondható kedvesnek. Úgy rántotta magához, hogy Naoko mellei a férfi mellkasának nyomódtak. A nő hiába próbált szabadulni, az erős karok bilincsként tartották fogva.

 Yashamaru és katonái hatalmas zörejjel robbantak be a nyugati kastély udvarába. Kinta érdeklődve nézett rájuk. „Hát ezek meg mit keresnek itt?”

- Megtudhatnám, hogy az urak mit akarnak itt? – lépett a vezér elé.

- Azonnal beszélnem kell Sesshomaru – val. – indult a kastély felé Yashamaru, de Kinta elkapta a karját.

- Ahhoz előbb velem kell beszélnie.

- Eressz már el te idióta! A lányom! Az a féreg elrabolta a lányom!

- Ki? Maga meg miről beszél? – Kinta csupán annyit értett a zaklatott szellem szavaiból, hogy Naoko – t valaki elrabolta.

- Ryuura. Észak ura vagy micsodája. Elrabolta a lányom!

 Kinta nem mondhatta volna, hogy sokkal többet megértett így, de ha Nyugat úrnője bajban van, akkor azonnal szólnia kell Sesshomaru – nak. Ő talán többet tud majd kihúzni ebből az idiótából.

- Kövessen. – mondta és a két férfi eltűnt a hatalmas kastélyban.

- Sesshomaru! – Kinta egyetlen kopogással elintézte a formaságokat és belépett a férfi szobájába.

 Sesshomaru az ágyban feküdt és arcát eltorzította a kín. Ahogy az érkezőkre nézett a harag vegyült fájdalmával.

- Mit akar ő itt? – nézett kapitányára, aki megvakarta a fejét.

- Hát… Azt állítja, hogy valami Ryuura, Észak ura elrabolta Naoko – t. Nem igazán értettem mit akar.

- A lányom. – lépett Kinta elé Yashamaru. – Vissza akartam engedni hozzád. Beláttam, hogy hibát követtem el, de akkor Ryuura fogta a lányom és eltűnt vele. Elrabolta!

- Nyugodjon meg! – állította talpra a Sesshomaru ágya elé boruló szellemet.

 Yashamaru teljesen magán kívül volt. A két férfi megrökönyödve nézett rá.

- És azt akarja, hogy segítsek? – nézett kétkedve a szellemre Sesshomaru.

- Igen. – bólogatott hevesen Yashamaru. – Ugye te szereted a lányomat? Ígérem, ha visszahozzuk, akkor nem állok az utatokba. Ígérem, Sesshomaru. Nekem az ő boldogsága a legfontosabb. Kérlek, bocsáss meg.

- Ezt… majd később megbeszéljük. Most induljunk Északra.

- Még mit nem! – lépett az ágy mellé Kinta. – Fel sem tudsz állni! Mégis hova mennél?

- Kinta…

- Tudom, hogy Naoko nagyon fontos, de sebesülten nem állhatsz ki az ellen a szellem ellen. Első a gyógyulásod.

- Na, de…

- Ha jól vettem ki Yashamaru – san szavaiból, akkor ez a Ryuura nem fogja bántani Naoko – t. Tehát akkor még van időnk.

- Kinta…

- Egy szót se többet. Kérem, jöjjön velem. – fordult Yashamaru felé a kapitány. – Az egyik vendégszobában lepihenhet. És a katonáiról is gondoskodunk.

- Köszönöm.

 Yashamaru arcára az őszinte hála és megkönnyebbülés ült ki. Végre képes volt harag nélkül nézni ezekre az emberekre, és végre képes volt bosszú nélkül gondolni egykori barátjára.

 Naoko szobájának ablakában ült, és a kinti borús eget figyelte. A sötét szoba szinte minden négyzetcentiméterét fekete bútorok borították. Még a fal is fekete színű volt, csupán a rá festett ezüstszínű, nyíló virágok vittek bele egy kis színt. Ryuura alig egy órája zárta őt ide. Szája még mindig zsibbadt az ütéstől, bár már elkezdett gyógyulni. Amilyen kedvesnek és szelídnek tűnt első ránézésre ez a férfi, pontosan annyira brutális is volt. Össze sem lehetett volna hasonlítani Sesshomaru – val. Az a férfi hiába volt kegyetlen és néha gonosz, soha nem ütötte volna meg őt.

 A nő az ajtó felé kapta a fejét, mikor az csöndesen kinyílt. Egy 9 éves forma kisfiú lépett be rajta. Fekete, tüsisre vágott, rövid haja volt. A szeme pedig olyan kék, mint a hajnali égbolt. Arcára melengetően kedves és ártatlan mosoly ült ki, ahogy tálcával a kezében az asztalhoz sétált.

- Üdvözöllek, úrnőm.

 A hangja valósággal zene volt Naoko meggyötört lelkének. Csak bólintott a fiúcska felé, majd ismét a kinti égbolt felé fordult.

- Nem vagy éhes? – lépett közelebb hozzá, mire a nő csak megrázta a fejét. – Láttam mi történt a kastély előtt, mikor megérkeztetek.

 Erre a mondatra a nő érdeklődve tekintett rá.

- Adnék egy jó tanácsot. – folytatta a kicsi. – Ne mondj ellent soha Ryuura – sama – nak. Különben csúnyán megfizetsz érte. Ő nem a kedvességéről híres.

- Ezt már tapasztaltam. – fintorodott el Naoko.

- Mindig tedd azt, amit ő mond, - folytatta a nőt meg sem hallva. – és akkor, amikor ő mondja. És egyél. Szükséged lesz az erődre.

 Azzal a kicsi megfordult és távozott a szobából. Naoko csak bámulta az ajtót, ami pár pillanattal előbb zárult be. Úgy érezte, hogy most zárult rá a börtöne ajtaja, ahonnan nincs többé menekvés. Egész életét egy kalitkában fogja leélni. Ryuura eltöri a szárnyait, és soha nem engedi többé repülni. A könnyek csöndes záporként hullottak le az arcán, és vele egy időben az ég is sírni kezdett. A súlyos cseppek kopogva ostromolták az ablakot, és a víz fátyla szürke ködbe vont mindent. Naoko még sem bírt elszakadni a kinti világtól. Tudta, hogy mostantól csak így nézheti majd, mert többé nem hagyhatja el a kastély falait. Egy csodáért fohászkodott a kamikhoz, és belekapaszkodott az egyetlen szép emlékbe, ami még megmenthette. Sesshomaru kedves arca, érintése és csókjai örökké a szívében élnek majd. Soha el nem ereszti. A borostyánszemek még a lelki szemei előtt is élénken vizslatták, és átmelengették minden porcikáját.