16. rész – Sou’nga legendája

 Naoko ugyanolyan álmosan ébredt a sötét, lehangoló szobában, mint mikor lefeküdt. Ágya szélére frissen mosott ruha volt készítve, míg az asztalon egy tál víz állt. Fáradt, lassú léptekkel a tál fölé hajolt és megmosta az arcát. A hideg víz valamelyest felébresztette. Koszos, meggyötört ruháit levette, és magára öltötte az egyszerű, mégis csodaszép, ezüstszínű kimono – t. Bár nem hitte, hogy nyitva találja, óvatosan lenyomta a kilincset, s a zár csodák – csodájára engedett neki.

 Kilépett az üresen kongó folyosóra és óvatosan körül nézett. Senki nem volt ott rajta kívül. Se egy őr, se egy szolga. Ezen felbátorodva rögvest jobbra fordult és elindult körül nézni. Minden egyes szoba ugyanolyan volt. Sötét és hátborzongató. A lány már – már visszaindult volna a saját szobájába, mikor furcsa érzés kerítette hatalmába. Hideg nyirkosság kúszott fel a gerince mentén és vészharangként csilingeltek érzékei. Erős démoni aura lengte körül a következő szobát. Naoko tudta, hogy nem kellene bemennie, mégis lenyomta a kilincset. Kíváncsisága még félelmét is fölülmúlta.

 Lassan, óvatos léptekkel kukkantott be a szobába. Az majd kétszer nagyobb volt a többinél, amelyekben eddig járt. De, mint a többi, ez is fekete függönnyel volt elsötétellve. Alig lehetett valamit látni. Csupán a tárgyak körvonalát érzékelte még kifinomult látása is. Óvatosan, tapogatózva jutott el a függönyökig. Azokat egyetlen mozdulattal elhúzta. Valósággal elvakította az ablakon át betóduló fény. Pár pillanatig hunyorogni kellett, hogy megszokja a hirtelen világosságot, de mikor lepillantott az ablak túloldalán elterülő hatalmas kertre, elállt még a lélegzete is.

 Talán még a nyugati palota kertjével is vetekedhetett a szépsége. Tömérdek színes virág, hatalmas fák. A kicsiny virágágyások közötti ösvények, és egy aprócska folyó a kert végében, melyen egy gyönyörű híd ívelt át. Meseszép volt.

 Naoko lassan elszakította tekintetét a megnyugtató tájtól, majd a szoba felé fordult. A bútorokat vastagon lepte a por. Csupán egyetlen tárgy volt tiszta és fényes. A szoba közepén álló kard. Mintha világított volna, az ezüstszínű remekmű, ahogy rásütött a fény. A markolata végén meg – megcsillant a hatalmas, rózsaszín gömb. Naoko csak bámulta. Mintha vonzotta volna magához a kard. Önkéntelenül emelte föl a kezét és megérintette a csodás pengét. Hirtelen vakító fehérség vette körbe és tejszerű köd kezdett kavarogni a szoba helyén. Mintha csak magába akarná olvasztani a lányt. A kard eltűnt a szeme elől, ő pedig ijedten nézett körbe.

- Hol vagyok?

- Egy helyen, ahol senki nem hallhat minket.

 Naoko körbenézett. Sehol nem találta a hang gazdáját. De valahogy, mintha megnyugtatta volna az érdes, mégis kellemes, mély férfihang.

- Ki vagy? – kérdezte érdeklődve Naoko.

 Hirtelen a ködben egy árnyék kezdett derengeni. Naoko csodás, fekete páncélt pillantott meg, de a férfi arca továbbra is rejtve maradt. Mintha csak a fehér ködben az ismeretlen aurája, fekete árnyékként vonta volna körbe.

- A nevem Ryuujin. – válaszolt a férfi. – E kard lelke vagyok.

- A kard lelke?

- Pontosan.

- Akkor miért mutatkozol meg nekem?

- Mert te vagy a kiválasztott őrzőm.

- Hogy mi? Őrző?

- Pontosan. A te méhed gyümölcse lesz a Sou’nga jogos örököse.

- Sou’nga. A Pokol kardja.

 Naoko számára minden világossá vált. Gyermekkorában hányszor hallotta már a mesét. Édesanyja régi történetét, mely az ő állítása szerint egy legenda volt. Naoko mindig hinni akart benne, de apja folyton azt hajtotta, hogy ez csak tündérmese. A kicsi gyerekek számára kitalált rémisztgetés eszköze. De most ismét felcsendültek fejében anyja szavai. Mintha csak újra mesélne neki.

„- Anya, anya! – kiáltozott a pöttöm hercegnő ágyában ülve édesanyja felé. – Meséld el nekem Sou’nga legendáját! A Sárkányisten kardjáról!

- Rendben. – mosolygott a csodaszép nő. – De ígérd meg, hogy utána alszol, gyermek.

- Ígérem.

- Hát legyen. Réges – régi történet ez. Évszázadokkal ezelőtt a sárkányok népe uralta a szigeteket és a kontinenst. Népük hatalmas és erős volt, de vezető híján szétszéledtek és szétszóródtak a földeken. Mígnem egy hatalmas harcos, Ryuujin össze nem fogta az elkóborolt népeket, és irányítása alatt meghódították a szárazföldet. A szellemek mind behódoltak a hatalmas, kegyetlen, de igazságos uralkodónak. Elismerésük és hűségük jeleként egy kardot ajándékoztak királyuknak.  A Pokol Kapujának őrzői, a Koboldok egy csodás kardot kovácsoltak a Pokol Fekete tüzében és azt ajándékozták a Sárkánykirálynak. Sok győztes csatát megértek a szellemek a karddal az élen. Nem volt párja a sárkányok népének. De egy napon féltékenység vett erőt egy nő szívében. Halandó létére beleszeretett a hatalmas Sárkányistenbe és mindenét neki adta. Mikor a férfi új asszonyt hozott a házhoz, a nő úgy érezte, elárulták. Szerelme gyűlöletté változott, mely utolérte urát. Boszorkány lévén a nő megölte férjét és lelkét örökre kardjába zárta. Azóta is Sou’nga lelkeként sínylődik árulásáért a sárkány. A kard azután kézről – kézre került, de senki nem volt elég erős hozzá, hogy uralja. Mindenki, akinél csak megfordult a kard, elvesztette a józan eszét és pusztító gyilkossá vált egy olyan erejű fegyverrel a kezükben, melyet nem tudtak irányítani.

- De megfékezték őket, nem igaz anyám?

- Igen. Ez így van. A szellemek népe megelégelte a pusztítást és egy harcost küldtek, hogy szerezze meg a kardot a sárkánytól, aki akkor birtokolta. A sárkány rettegésben tartott egy falut. Az egyik szegény, paraszt család bérelte fel a vándorló harcost. A férfi nem kért fizetséget a családtól csupán leányukat akarta asszonyának, akinek szépsége rögvest rabul ejtette a szellem szívét. A család beleegyezett, hisz akkoriban ez számított a legnagyobb megtiszteltetésnek, ha egy szellem kérte feleségül egy halandó gyermekét. Susanoo Mikoto, a fiatal széldémon, akit ma már istenként tartanak számon, legyőzte a sárkányt és megszerezte tőle Sou’nga kardját. De ő maga nem bírt az erejével, így átnyújtotta a koboldoknak, akik réges – rég készítették. Ők viszont nem akarták visszavenni a kardot. Nem vethették a Pokol tüzébe a hatalmas Sárkányisten kardját. Jobb megoldást találtak. Paktumot kötöttek egy szellemcsaláddal, a démonkutyákkal. Reito, az akkori vezető, képes volt uralni Sou’nga fékezhetetlen erejét. A kard behódolt neki. Így az ő családukból vált a hordozók népe. Nem minden kutyadémon képes uralni azt a kardot. Csak az, akinek ez a sorsa. Reito nagyúr után az unokája rendelkezett csak elegendő erővel ehhez a feladathoz. Viszont maga a kard azt is kikötötte, hogy míg el nem jön a következő hordozó, addig csupán őrzője birtokolhatja, vagyis a hordozó anyja. Az őrzőt is megtalálja a sorsa, ugyanúgy, ahogy a hordozót is.”

- Szóval én lennék az őrződ? – nézett hitetlenkedve a férfira Naoko.

- Igen.

- Akkor te vagy a Sárkányisten, igaz?

- Úgy van, őrzőm.

- De hát… hogy lehet ez? Én, mint őrző? A hordozó anyja? Várjunk csak... Melyik kutyadémon család a hordozók családja?

- Ezzel te magad is tisztában vagy. Miért kérdezel olyat, amit már úgyis tudsz?

- Sesshomaru…

 Yuki végigrohant a kihalt folyosón. Csendesen fohászkodott magában, hogy nehogy ott találja a nőt, ahol gondolja. De fohásza nem talált meghallgatásra. Rémülten meredt a nyitott ajtóra, s a szoba közepén álló nőre, amint a kardot fogja.

 Naoko lassan elengedte a kardot, de fejében hallotta még a sárkány hangját.

- Hívj, ha szükséged lesz rám.

 Szeme lassan mérte fel újra a szoba homályát. Majd a nyitott ajtó túloldalán meglátta a félelemmel telt, kék szemeket. Lassan ellépett a kardtól és a kisfiúra meredt.

- Kérlek, úrnő. – nézett rá ijedten a gyerek. – Gyere innen, míg uram észre…

- Megtudhatnám, hogy mit kerestek itt?

 Mindketten megdermedtek a vészjósló hangra. Ahogy Ryuura meglátta a kard mellette álló nőt, szemei szikrát szórtak. Egy szempillantás alatt a nő előtt termett. Elkapta a nyakát, és szorosan tartotta. Naoko ijedten kapkodott levegő után. Most értette csak meg, hogy ebben a formájában a férfi ellen semmi esélye.

- Megmondtam, hogy nem hagyhatod el a szobád, nem igaz? – kérdezte fenyegetően Ryuura. – De ha nem értesz a szép szóból, majd tanulsz másból.

 Naoko – nak még reagálni sem maradt ideje. Az ütés ereje a földre taszította. A vér vasas íze megtöltötte a száját. De még felállni sem tudott, mikor az erős karok megragadták és egy újabb, még erősebb ütéstől ismét a földön kötött ki. Aztán újabbak és újabbak követték, egészen addig, míg el nem vesztette az eszméletét.

- Yuki! – dörrent Ryuura hangja a rémült gyerekre. – Vidd a szobájába, és ne merj hozzáérni a sebeihez. Hagy tanulja csak meg a leckét.

 Azzal felkapta a kardot és távozott a szobából. Yuki rémülten futott a nő mellé, majd kicsiny termetét meghazudtolva felemelte az eszméletlen asszonyt és visszavitte a szobájába.

Ryuujin jelentése Sárkányisten.

A szigeteken Japánt értem, míg a kontinensen Ázsiát.