Vér és könnyek
by. Kaworu-kun/Fordította:Kirara/ 2009.07.20. 06:49
Megrohamozták a házat, és őt keresték. Bedöntötték az ajtót, és mindenkit lelőttek, akik a szobákban aludtak, őt is. Vagy legalább is... próbálták...
Vér és könnyek
A katonákat egytől egyik kettévágták, mintha papírból készültek volna. Mind ugyanúgy mentek végig az úton. Először a lábaikat vesztették el. Aztán, miután rájöttek, hogy amputálták őket, egy undorító szeletelő hanggal elvesztették fejeiket. Vér csepegett azokból a fejekből, amik a padlón feküdtek, s látta ahogy a vörös folyó elérte a folyosót. Ráadásul hallotta, ahogy a csatornába folyt, s a szennyvízbe csorogva folytatta az útját.
Nagyon élvezte ezt. Lehetősége nyílt arra, hogy mindent visszaadjon azoknak az embereknek, akik kihasználták őt, mint egy állatot, ráadásul „pokolfajzatnak” tekintették. Szarvai voltak, hogy összeilljenek azokkal a halálos fegyverekkel, amikkel felruházták őt, s amik nagyon könnyen lefejezték az embereket. A vektorai bármin keresztül tudtak haladni, bár csak az energia szellemi koncentrációi voltak. Ezeket normális kezekként is tudták használni, de most azt akarta, hogy égővörösre színeződött folyó fusson keresztül a folyosón, ezért békés céljukat elfelejtették. De ez az élvezet gyorsan kihalt, mikor visszagondolt arra a napra.
Ahogy a létesítmény egyik következő terméhez ért, belefutott katonák egy másik csoportjába. Ahogy tüzet nyitottak, megállította a golyókat, és nagy sebességgel visszadobta hozzájuk, miközben felnyársalta őket, hogy néhány másodperccel később az emberek húsukat vesztve és kicsontozva essenek össze. Ezen a padlón egy újabb karmazsinvörös folyó csorgott tova.
Az elejétől fogva nem akarta ezt tenni. Azt mondta neki, hogy már senkit nem fog megölni. Még akkor sem, ha a katonák rátámadnak. Megengedné nekik, hogy éljenek. Bár tudta, hogy megpróbálják elpusztítani benne az emberséget, neki megtartaná az ígéretét, és boldogan halna meg, hogy nem kell többet mészárolnia, miközben az utcán a piros vér egy másik folyója csörgedezik.
Tudta, hogy mi volt, és tudta, hogy hajlamos a gyilkolásra. Ez a génjeiben volt! Az emberiségért a következő evolúciós lépésként betöltött feladat, hogy mindenhol a világban küszöbölje ki az elavult versenyt, akárcsak a többiek, akik még laborokban vannak. De találkozott vele. És miután találkoztak, nem akart már több emberi lényt elpusztítani. Esküt tett neki egy tisztáson a holdfénynél, ahova az ismeretlenből eredő, tisztavizű patak miatt szívesen jártak. És hallott másokról, akik elszöktek, és azt híresztelték, hogy normális életet élnek.
Úgy vélte, elmúltak azok az éjszakák, amikor az esküt letette.
Neki elmúltak.
Megrohamozták a házat, és őt keresték. Bedöntötték az ajtót, és mindenkit lelőttek, akik a szobákban aludtak, őt is. Vagy legalább is... próbálták. Elhajolt egy golyó elől. tudta, hogyan csinálja. De előre látta, hogy a következő lövedéket hova szánják. A fegyverből kirobbanó gyűlöletes lőszer a koponyájába hatolt. Úgy dőlt el, akár egy kivágott száraz fa, amint vére az arcába fröccsent. „Nincs már többé semmilyen ígéretem az életben maradásról,” ezek voltak utolsó szavai, mielőtt minden egyes emberrel végzett a házban, akik úgy akarták őt elfogni, ahogy az oroszlán a zsákmányállatot. Immár itt is mélyvörös vérpatak színezte a padlót a levágott végtagok közt csordogálva. Miután mindenkivel végzett, csak ült a padlót borító vértócsába egy teljes napon keresztül, arcát könnypatakok szántották végig.
Most el tudott volna menekülni további üldözői elől. Tengernyi vérben ázva és szerteröppenő vértagok között lépett ki a házból, katonák következő csoportját küldve a másvilágra. A holdra emelte tekintetét és az éjszakai légbe suttogta: „Nem hiszem, hogy újból láthatlak téged.” A sziklaszirt csúcsára lépett és leugrott. Megkönnyebbült, ahogy elméje mélyén érezte; élete fénye lassan elhalványul, de tudta; sosem bocsátják meg neki, amiért eltörölte az ígéretét.
A könnyek folyója egyé vált a vérpatakkal, ami a testéből hullt alá, ahogy az óceánból kiemelkedő szikla áthatolt a gyomrán..
|