- Kakera! Mennyi idő még az út? Csak negyed óra? –kérdezte Kirara –Jut eszembe Alv, érzel valamit Sessy iránt? –kérdezte vigyorogva a lány

- Mi? Honnan a fenéből vetted ezt a marhaságot?

- Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ő legalábbis kedvel téged…

- Azaz önző felfújt hólyag senkit sem kedvel! Engem meg pláne nem. Úgyhogy akár el is felejtheted az előbbi beszélgetést.

- Rendben! –mondta a lány még mindig vigyorogva.

- Készüljetek. Mindjárt meg érkezünk. –szólt Dvergr

- Jé, anya! Te itt vagy? Észre sem vettelek!

- Nagyon vicces Alv…

- Meg érkeztünk! Kakera te maradj, itt aktiváld az álcázó pajzsodat, ha valami gond van, gyere. Most pedig kiszállás, libasorban picinyeim. –mondta Kirara. Erre mindenki fölállt. Alv még vágott egy utolsó grimaszt, majd követte kollégáját.

- Ékkő! Gyere! –kiáltott Sango

- Jé, te is itt vagy? Fel sem tűnt…

- Dvergr, ma elég humoros a lányod. –szólt Sango

- Vettem észre…

- Indulás! –mondta Kirara –Ékkő, Kapcsold be a hő érzékelő rendszered. Keressük meg a Kiber-kalózokat!

                                                       ***

- Már vagy egy órája cikázunk itt körbe-körbe. Biztos, hogy jó helyen járunk? –kérdezte Alv

- Tuti, Kakera sosem téved. Az ott mi? Állj! Ne mozduljatok! Ékkő, Nagaria maradjatok itt. Alv, Dvergr, Sango nézzük meg mi az ott. –mondta Kirara

A négy lány elindult a védőrobotok nélkül egy romos épület felé. Ahogy beértek iszonyú bűz csapta meg az arcukat. Mint a rothadó hús szaga. Alv az egyik sarokban négy ember alakot pillantott meg. Már halott volt mind, a vér a ruhájukra száradt. Cafatokban hevertek a kövön. Valószínűleg valami dögevő tette. A lány borzadva elkapta a fejét.

- Iszonyodok! –mondta

- Tudom, én is... –válaszolt Kirara –Majd küldünk ide valakit, hogy vigyék és temessék el őket.

- Az mi? –kérdezte Alv majd fölvett a fölről egy piszkos jelvényt. –Ez pontosan úgy néz ki, mint a hivatal címere…

- Akkor nagy valószínűséggel kijelenthetem, hogy minden bizonnyal ők azok a megfigyelőink, akik eltűntek. Menjünk, nem bírom nézni... –mondta Sango

- Rendben…

A négy lány tovább indult, végig a romos helyiségeken. Mindent vér borított, s csontok mutatták nekik az utat. Valamikor itt hatalmas mészárlás lehetett. A levegő dohos volt. Minden egyes lépés porfelhőt idézett elő. Az épület nyomasztó hatását fokozták még a falról lehámló tapéták, a szakadt függönyök és az összetört bútorok. Tovább mentek, szobáról-szobára. Mindenhol ugyanaz a látvány fogadta őket. Ki lyukasztott és égetett képek, megperzselt ruhák és szőnyegek. Életnek semmi jelét nem találták. El akartak menni de nem bírtak. Valami mintha húzta volna őket, és az a valami nem engedett a szorításából. Körbe járták a lakást, egyik szobában egy kisgyerek maradványaira leltek. Egészen kicsi gyerek, talán egy-két éves. Borzalmas volt nézni, a hideg szobában a földön egy meggyilkolt gyermeket. Kirara érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Majd ezek a könnyek utat engednek maguknak. A lány sírva a földre rogyott.

- Css, nyugodj meg. Ne sírj. –próbálta vigasztalni Alv barátnőjét. –Gyere, menjünk innen.

- Nem értem! Hogy lehetnek ilyen kegyetlenek az emberek! Hogy? Miért? Miért bántanak egy ártatlan kisgyereket? Mond meg! Miért? Hogy képesek rá? –zokogott a lány.

Ekkor egy hatalmas robbanás rázta meg az épületet. Majd lövések dördültek. És egy csapatnyi ember jelent meg húsz-huszonkét kyborgal.

- Üdvözlöm a mélyen tisztelt ügynököket a mi szerény kis hajlékunkban. Satoro Okaido vagyok, a Kiber-kalózok feje. Örülök, hogy ezúttal négy ilyen csinos hölgy jött meglátogatni minket. És nagyon sajnálom, hogy meg kell, öljem magukat. –búgta mézes mázasan a férfi. –De előbb elszórakozgatunk önökkel egy kicsit.

- Mocsok... –vetette oda neki Alv 

- Na de hölgyem! Hát magácska hogy beszél? Majd nem lesz ilyen nagy a szája az ágyamba, fektetem. Habár…

- Rohadék! –Alv fölpattant Kirara mellől és a férfinak rontott.

- Kapjátok el őket! Ha egy kicsit szórakozni akartok velük, akkor maradjanak életben!

Ezzel a csapat ember és a kyborgok megindultak a lányok felé. Kirara még mindig rosszul volt, ezért könnyű célpontot jelentett. Így őt támadták. Az egyik ember gyomorszájon vágta mire a lány összeesett. De ettől legalább egy kicsit magához tért. Föl kelt, és a támadójára nézett. „Most meghalsz te nyomorult!” ez volt a tekintetében. Elő vette egyetlen fegyverét, egy tollat. Majd a falra egy ötágú csillagot rajzolt.

- Végezz vele! –mondta, mire a csillag leesett a falról majd a férfi nyaka köré tekeredve megfujtotta azt. Ekkor sikítás hallatszott. Kirara a hang irányába fordult, látta hogy Alv kuporog a földön kezét a mellkasa előtt tartva.

- Te nyomorult... –suttogta a lány, Kirara most egy hatalmas kört rajzolt a falra hogy segítsen Alvnak.

- Állítsd meg! –szólt a lány mire ugyanúgy, mint a csillag, a kör is lejött a falról, de most nem a férfi nyakára, hanem a kezére és a lábára tekeredett. Sango és Dvergr jól boldogultak, nekik nem kellett segítség. De ekkor Kirara észrevette, hogy Satoro Okaido meg akar szökni. A lány utána eredt. Okaido a pincébe menekült, és amire Kirara odaért, már várt rá.

- Rendben kislány, te akartad. –mondta és egy parányi üveggolyót dobott a lány lába elé. A golyóból füst szállt ki, ami szikrázott amint Kirara bőréhez ért. A lány kiáltani próbált, de nem tudott az eszeveszett fájdalomtól. Mert azaz anyag nem csak szikrázott de mart is. Kirara térdre rogyott, a tollával nehezen húzott egy vonalat a földre.

- Fogd… fogd el... –nyögte, majd elsötétült előtte a világ.

Egy különös álmot látott, de ez az álom olyan ismerősnek tűnt számára. Egy erdőben sétált, egyszer csak két lányra esett a pillantása. Az egyiknek rövid barna, a másiknak hosszú kék haja volt.

- Gyere! Úgysem tudsz elkapni. –mondta nevetve a kékhajú lány. De mielőtt bármit is tehetett volna megbotlott és elesett. Majd kissé elpirulva nevetett tovább.

- Meg vagy! –mondta a másik. Majd változott a táj és egy másik álom vette át a helyét.

- Nem tehetik ezt! Nem ártottak maguknak! Hagyják őket békén! Elég volt! –ordított egy másik lány –Hagyják őket! Senkinek sem ártottak! Ezt nem tehetik! Ők emberek nem robotok! –a rövid rózsaszín hajú lány, akit az előbb látott eltűnt és egy másik vette át a helyét. Tengerparton voltak. Két ember állt a naplementében. Egyszer csak az egyik befutott a vízbe és magával rántotta a másikat is. Majd őt ott hagyva kirohant a tengerből.

- Hé, úgysem tudsz lefröcsölni! –mondta, és kinevette csurom vizes barátnőjét.

- Ha-ha-ha! Nagyon vicces! Igazán szellemes vagy ma! –válaszolt a másik megjátszott mérgeskedéssel. De nem bírta tovább így ő is elnevette magát.

- Kirara! Kirara! Ébredj fel! Kirara! Ne csináld ezt velünk!Kirara! –hallotta egy lány hangját, ami olyan tompán csengett mintha nem is ebből a világból származna.

- Alv, engedj ide! Kérlek, térj magadhoz, nem akarlak többször elveszíteni. Kérlek, ébredj! –hallotta Sango hangját, és hirtelen olyan érzése támadt mintha húznák. Majd kinyitotta a szemét. Forgott vele az egész világ. Amint valamelyest ez megszűnt, azt látta, hogy Sango fölötte térdel, és szorosan magához öleli.

- Kirara –kezdte volna Sango

- Nincs semmi bajom, jól vagyok.

- Kirara, azt hittem soha többé nem látlak…

- Ne félts, ügynök vagyok! Nem tudtad?

                                                          ***

- Mi baj Kirara, olyan csöndes vagy? –kérdezte Dvergr

- Nem, nincs semmi bajom. –mondta, de továbbra is bámult ki Kakera ablakán. Mindvégig a történteken járt az esze, nem tudott másra gondolni.

- Ne haragudjatok, egy perc és jövök... –mondta

- Hová mész?

- Mindjárt jövök... –Kirara elment a hajó végén lévő aprócska kis szobába, ami raktárként szolgált.

- Bendredi…

- Szerbusz Kirara! Hogy sikerült az akció?

- A feladatot elvégeztük…Bendredi, kérlek, kér Arami Tamától néhány szabadnapot a nevemben.

- Rendben, de miért? Valami baj van?

- Nem nincs semmi, csak nem érzem túl jól magam.

- Értem. Megnézem, mit tehetek.  Szerbusz!

- Köszönöm Bendredi, szia.

***

- Főnök! Kirara engedélyt kér néhány szabadnapra.

- Az engedélyt megadom. Pihenjen csak. Három nap alatt remélem rendbe, szedi magát. De mi baja? –kérdezte az igazgató

- Nem tudom, csak annyit mondott hogy nem érzi túl jól magát.

- Köszönöm, elmehetsz.

- Engedelmet…

Amint Bendredi kilépett az ajtón, Arami Tama azonnal felvette a kapcsolatot azzal a személlyel, akinek nagyon sokat köszönhetett. Az egyik legjobb barátjával, aki a támasza volt, és beszámolt neki a történtekről.

- Nyilván ugyanaz a Dejavu mint mindig.

- Pontosan. Áruld el mit tegyek? –kérdezte Arami Tama

- Nem tehetsz semmit, csak rajta áll hogy mi fog történni. De talán valahogy meg akadályozhatod. Adj neki egy kis időt.

- Rendben. Most kezdem csak érezni, hogy milyen jó, hogy barátok vagyunk. Nélküled elvesznék. Köszönöm hogy segítesz.

- Szívesen, rám mindig számíthatsz. És nagyon örülök, hogy végre beszélhettem veled Arami Tama.

- Én is. Viszlát.”Vajon mikor fejeződik be ez a körforgás?”

Folytatjuk…